Takács Viktória: Zümelda szabadságra megy

 

Takács Viktória illusztrációi

    A kasban nagy volt a nyüzsgés. Méhek jöttek-mentek, hoztak-vittek, legyezgettek, és közben folyton kérdezősködtek.
    – Mama, hova tegyük a friss nektárt?
    – A jobb kettes sejtbe, kicsikém.
    – Anya, meddig kell még legyezgetnem?
    – Mindjárt jó lesz, kedveském.
    – Mamuska, nem láttad a csíkos harisnyámat?
    – A bal felső fiókban van, édesem.
    Zümelda királynő fáradtan ült a trónszéken és masszírozta a halántékát, mert a feje már harmadik napja hasogatott. Csüggedten válaszolgatott, irányított, intézkedett, kézben tartott, biztosított és vigasztalt – közben a potrohát tapogatta hitetlenkedve. – Vajon mikor nőtt ekkorára? 
    A telefon fontoskodóan csörgött, de Zümelda királynő unottan szólt bele. A szomszéd kasból óránként telefonált az anyósa, aki megállíthatatlanul csacsogott apró-cseprő intézni valókról, ismeretlen ismerősök ügyes bajos dolgairól.
    Zümelda bánatosan bólogatott, közben mutogatott és hangtalanul tátogott, így irányította zsibongó családját.
    Este, amikor végre minden méh álomba zümmögte magát, és elcsendesedett a kaptár, Zümelda tágra nyílt szemmel bámult a sötétségbe.
    –  Nem lesz ez így jó –  gondolta.
    Másnap hosszú percekig nem ismerte fel a fáradt arcot, aki a tükörből pislogott rá álmosan.
    –  Hova lett a mindig kíváncsi, álmodozó, lendületes kis Zümelda, aki egykor volt?
    Aztán elkezdődött az újabb nap:
    –  Mama, kirepülhetünk már? –  hangzott az első kiáltás.
    –  Anya, nekem nem maradt reggeli, megint befalták a nagyok! –  jött a következő.
    –  Drágám, ugye tudod, hogy ma jönnek a szállítók? –  zümmögte a király.
    –  Annyira unom –  suttogta Zümelda.
    Amikor megcsörrent a telefon, a királynő felkiáltott:
    –  Elég volt! Szabadságra megyek!

    A zümmögés elhalkult, a nyüzsgő méhek megtorpantak és hitetlenkedő arccal bámultak a kaptár kiránynőjére.
    –  Én is mehetek, Mama? –  kérdezte a legkisebb méhecske, anyja nagy potrohába csimpaszkodva.
    –  Nem jöhetsz kicsikém. Majd gondoskodnak rólad a testvéreid és király apád. Én most pihenek egy kicsit. Muszáj. Nézzétek, őszül a halántékom, táskák vannak a szemem alatt és petyhüdt lett a karomon a bőr –  sorolta fáradtan, azzal a bőröndjébe dobált néhány holmit és kirepült a kaptárból. A nap, amit oly régen látott, egészen elvakította. Egy pillanatig bizonytalanul verdesett a szárnyával, de amikor visszanézve megpillantotta a hitetlenkedő szempárokat, nagy levegőt vett, integetett és elindult.
    –  Vigyázz magadra! –  kiáltották utána a méhek.
    Ahogy távolodott a kaptártól, egyre jobban érezte magát.
    –  Igen, nekem is jár egy kis szabadság –  mondta magának hangosan és elmosolyodott.
    A repüléstől elszokott szárnyai hamar sajogni kezdtek. –  Ez lehetetlen. Hiszen mindig a leggyorsabb méhek közé tartoztam. Tényleg ennyire puhány lettem? –  gondolta.
    Már majdnem elszomorodott, amikor csodás dombok tárultak elé. Aranyló földek, kéken csillogó tavak hívogatták. Egy sárga napraforgó tányérján pihent meg először. Nahát, hogy kifulladt! Hosszú percekig pihegett és bámulta a tájat. Aznap nem is ment tovább, csak a hátára feküdt és nézte a végtelen kék eget.
    –  Bárányfelhők –  mondta.
    Lassan lement a nap és az éjszaka hangjai álomba ringatták.
    –  Harangszó és tücsökciripelés –  suttogta, mielőtt elaludt.
    Másnap friss aranyvessző nektárt reggelizett és nekivágott újra. Magasra emelkedett, hogy belássa a mesebeli tájat, de a szárnyai megint túl gyorsan elfáradtak. Ekkor megpillantott egy hatalmas autót, ami vidám dallamot zümmögve közeledett, mint egy kedves, lomha állat. Zümelda gyenge szárnyai a fagyis kocsi tetejéig még éppen elrepítették, ott aztán remegve megpihent. Forróság volt, de a kaptárban ehhez már hozzászokott. Elhelyezkedett a zenélő doboz tetején és szemlélődött. Az autó döcögött, zümmögött, néha megállt, és vidám gyerekek futottak köré. Zümelda ámulva figyelte, hogy a kocsi belsejéből hűvös levegő árad ki, és csábító színes gombócok kerülnek a tölcsérekbe.
    Amikor egy különös, zsibongó társaság vette körbe az autót, a királynő egy virágokkal díszített szalmakalapra röppent, és egy alkalmas pillanatban megkóstolta a hűvös fagyit.
    –  Hmmm, de hát ez.... ez jobb, mint a méz! –  ámuldozott és visszaröppent a virágos kalapra, ami nagyon kényelmesnek bizonyult.
    Míg a tölcsérek kiürültek, a kalapos társaság lassan ballagott a forróságban. Zümelda végre királynőhöz méltóan utazott. Díszpáholyból gyönyörködött a tájban, hallgatta az emberek nevetését. Megcsodálta a bocifejű borzas teheneket, a végtelen kukorica földeket, a sorba rendezett díszes házakat. Gyönyörködött a fehérre meszelt, tágas templomokban, hallgatta a madarakat, a kutyaugatást, a patak csobogását, és a csodálatos történeteket, amiket a kalapos társaság mesélt. Az andalító utazás közben lassan elfeledkezett a hétköznapokról, a múló időről és minden bajáról.
    –  Mintha egy képeskönyvbe csöppentem volna –  suhant át Zümelda királynő fején, aztán elszenderedett a kalapot díszítő virágok között.
    Holdvilágos éjszakára ébredt. A kalap a csillagpázsiton hevert, körülötte tücskök ciripeltek, a házban emberek szuszogtak. Zümelda királynőnek eszébe jutott az otthona, ahol most zsibongó családja is csendben alszik.
    –  Holnap hazamegyek, gondolta és a szívét elöntötte a szeretet.

    Másnap reggel a kalap újra útra kelt a csivitelő társasággal. Zümelda remélte, hogy talán megint találkoznak a fagyis kocsival, de a vidám dallam helyett gyurgyalagok ijesztő hangját hozta a szél. 

    –  Hogy fogok így biztonságban hazajutni? –  aggodalmaskodott, és mélyebbre bújt a virágok közé.

    Jó ideje bandukoltak már, amikor Zümelda ismerős hangot hallott és kinézett a virágok közül.

    Nem hitt a szemének. A kalapos társaság az ő otthona előtt ácsorgott. A méhész gazda épp felnyitotta a kaptár tetejét és azonnal észrevette a változást. 

    –  No, hát hová lett az anya? 

    A társaság felmorajlott:

    –  Csak nem lopták el? Királynőrablás!

    –  Ugyan, ki merne méhet rabolni?

    –  Talán, csak szabadságra ment –  mondta végül a virágos kalap gazdája. 

    –  Ilyet ugyan még nem hallottam – nevetett a méhész – , de végül is mindenkinek jár egy kis pihenés.

    Zümelda nem bírt tovább várni, kibújt a rejtekhelyéről és gyorsan beröppent a kaptárba. Meglepett családja ujjongva ölelgette, a kalapos társaság pedig felharsant.

    –  Ott van! Megérkezett! És milyen kipihent! –  nevettek a nézelődők.

    A méhész nem hitt a szemének. Csak figyelte a nyüzsgő családot, ahogy körbeveszik a megfiatalodott méhkirálynőt. 

    –  Nahát! Ilyet se láttam még, pedig már a nagyapám is méhész volt –  mondta és tovább bámulta a furcsa jelenetet.

    A kalaposok elcsendesedtek és bölcs mosollyal néztek egymásra. A méhész tovább ámuldozott:

    –  A mindenit! Ez a királynő tényleg szabadságra ment!

    Aztán lassan bólogatva becsukta a kaptár tetejét és döbbenten hozzátette: 

    –  Mint a mesében. Pont, mint a mesében.

Szerkesztette: Németh Eszter