Smelka Sándor: A napraforgó

Szoboszlay Eszter illusztrációja

 

     A főmérnök elégedetten nézett végig a hüledező, csodálkozó látogatókon. Egy napraforgómező kellős közepén álltak.
     – Úgy érti, főmérnök úr, – kérdezte egy napszemüveges fickó – hogy ezek a napraforgók mind műnapraforgók?
     – Bizony, kedves uram, – dörzsölte a kezét a főmérnök – ameddig a szem ellát, ezek mind az eredeti növényhez megtévesztően hasonló gépek.
     Most egy tanárnő-arcú asszony állt meg a mérnök előtt, és összehúzott szemöldökkel a következőt kérdezte:
     – És mondja csak, kedves uram, mi ennek az előnye?
     A főmérnök elővette a tanárnő-arcú asszonyoknak szánt legnyájasabb mosolyát.
     – Gondoljon csak bele, asszonyom, ezek a gépek a modern technikának köszönhetően, ugyanúgy előállítanak napraforgó magot, mint az igazi növények, de ezzel együtt napenergiát is termelnek, hisz – napraforgók lévén – arra fordulnak, amerre a nap jár.

     – Mi van akkor, ha sötét van, vagy felhő takarja el a napot.
     Ezt a szemüveges, villanyszerelő kinézetű fickó kérdezte, három nyűgös gyerekkel a karján. A főmérnök sajnálkozón tárta szét a kezét:
     – Ebben az esetben nem kapnak jelet a napraforgóink, így lehajtják fejüket. Ekkor némi kiesés támad az áramtermelésben, természetesen.
     A látogatók is leszegték a fejüket, mintha elszomorodtak volna e hír hallatán, mintha ők se találnák a jelet, a napot. Egy vékony hangocska hallatszott a csoport legmélyéről, nem lehetett eldönteni gyerek beszél-e, nő vagy csak egy rémült férfi.
     – Mi van az igazi napraforgókkal? – kérdezte.
     A főmérnöknek sötét árny suhant át az arcán, kicsit össze is görnyedt, mikor válaszolt.
     – Na, látják – mondta – ez a legnagyobb problémánk: az igazi napraforgók. Sajnos ez a mező nem a legideálisabb helyen van. Tudniillik, még előttünk, abban a nem annyira modern korban, igazi napraforgótábla állt ezen a helyen, és a néhány mag itt maradt, melyek évről évre kicsíráznak, megnőnek, és elvegyülnek a gépeink között. Sajnálatos módon elszívják előlük a vizet. A napraforgók gyökerei rátekerednek a vezetékekre, gyakorta zárlatot okoznak, sőt, nem egy tűzeset is volt.
     A villanyszerelő kinézetű aggódva kérdezte:
     – Mit tesznek a napraforgók ellen?
     – Nos, ez egy nagyon kényes probléma. Mert tudniillik, külsőre nem tudunk megkülönböztetni egy igazi növényt a géptől. Egyetlenegy kézzel fogható különbség köztük az, hogy igazi növénynek gyökere van, míg a gépek vezetékkel kapcsolódnak a talajhoz.
     A főmérnök most megtörölte izzadt homlokát. Gondterhelten folytatta:
     – Nos, eddig munkások százai vizsgálták át a mezőt, hogy megtaláljanak és kiirtsanak minden gyökérrel rendelkező növényt. Ez – mint gondolhatják – nagyon hosszadalmas, fárasztó és gazdaságtalan módszer.
     – Miért nem festik – teszem azt – kékre a műnapraforgót? – kérdezte egy pattanásos, kamasz pikírten. Látszólag a villanyszerelő-képű fia.
     A főmérnök annyira felháborodott a hallottakon, hogy belevörösödött a feje:
     – Kérem, mi környezettudatos cég vagyunk! Teljes harmóniában élünk és dolgozunk a természettel. Most mondja meg őszintén: hogyan nézne ki egy napraforgótábla kékre festve. Most mondja meg!
     – Akkor mi a megoldás?
     – Automata drónok. Képzeljék el: repülnek a mező felett, és amikor beazonosítják a növényt, kiirtják. Hogy milyen módszerrel azonosítják? Nos, még nincs kidolgozva, de ezen egy hatalmas apparátus dolgozik.
     A főmérnök mosolya újra a régi lett:
     – Most pedig hölgyeim és uraim, fáradjunk vissza a látogatóközpontba, ahol megtévesztésig igazinak tűnő műszentjánosbogarat vásárolhatnak. Ki ne hagyják, ez a nyár slágerajándéka!

*

     A főmérnök nem mondott igazat. Ott füllentett, hogy nagy apparátus dolgozik a növények azonosításán. Valójába csak egy ember kutatta a megoldást, egyre kevesebb lelkesedéssel. Henker úrnak hívták, és az udvar legvégében álló kuckóban ücsörgött naphosszat. Csak egy feladata volt: meg kellett mondania a drónoknak, hogy tudják gyorsan, és egyértelműen azonosítani a műnapraforgómezőre betolakodó növényeket.
     Mikroszkopikus vizsgálatokat végzett, illatanyagokat elemzett, gyököt vont valamiből, azt még négyzetre emelte, és lakmuszpapírt tett bele. Hiába volt az igyekezet, nem talált megoldást, el is ment a kedve mindentől.
     Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy az irodája előtt álló két napraforgót bámulta az ablakon keresztül. Szuggerálta őket: az egyik gép volt a másik növény. Melyik-melyik? Honnan lehet biztosan és gyorsan megtudni?
     Henker úr másik foglalatossága az volt, hogy a kislányával malmozott – munkaidőben. Elgondolása szerint a malmozás serkenti az agyműködést, főleg egy olyan partnerrel, mint a copfos, szeplős kislánya, aki mindig igen ravasz húzásokat talál ki a játéktáblán.
    Azon a derűs, nyári nap is malmoztak, amikor délután hirtelen beborult, és nagy cseppekben hullni kezdett az eső. Henker úr nem vett észre ebből semmit, mert azzal volt elfoglalva, hogy valahogy kitörjön a lánya által felállított csapdákból. A kislány persze nagyokat nevetett és sorra vette le apja műkukorica szemeit a tábláról. Aztán – mintha megunta volna a játékot – az ablak előtt álló napraforgókra nézett, és elkomolyodott.
     – Apa – mondta hirtelen – de szeretnék napraforgó lenni!
     – Még ez is! És mondd csak, miért szeretnél napraforgó lenni?!
     – Mert bármilyen felhős is az ég, akkor is tudnám, merre van a nap.
     Henker úr felkapta a fejét, kinézett az ablakon. Odakint esett az eső. Az egyik napraforgó lehajtotta a fejét, míg a másik… nos, az a másik abba az irányba nézett, ahol a napnak kellett volna lennie, ha nem felhős az ég. Mintha valahonnan, ősi ösztönből tudta volna az a növény (igen: NÖVÉNY!), hogy a felhők felett merre jár a nap.
     Szóval ez a megoldás. És a lánya mondta meg.
     Henker úr még aznap felhívta a főmérnököt, és megmondta a titkot: felhős időben a felemelt fejű napraforgók a betolakodók, azokat kell irtani.
     Másnap egész nap esett, és a drónok délig elvégezték a dolgukat. A vidám, elégedett főmérnök egy videót is küldött Henker úrnak a bevetésről, hogy lássa munkája gyümölcsét. Az e-mailben jutalomról is volt szó, ám Henker úr valahogy nem lett boldog. Sem a látottaktól se a jutalomtól.
     Amikor elindult haza a kislányához, még esett. Egy pillanatra megállt a két napraforgó előtt. Valamiért lesütötte a szemét, akár egy vesztes. Úgy, mint a napraforgógépek ezrei a mezőn, ő is leszegett fejjel állt ott, miközben a növény még akkor is, az esőben is, a nem látható nap felé fordította arcát.