Halász Bálint: Méh Ignác

 

Rumi Friderika illusztrációja

     Méh Ignác szeretett méh lenni. Korán kelni. Sárga-fekete csíkos köpenyt ölteni. A többi társával kirepülni. A réten szorgoskodni. Összegyűjteni a virágport. A munka közben a többiekkel együtt zümmögni. Amikor tele lett a kosár, társaival a kaptárba visszatérni. Látni, közös munkájuk gyümölcsét, hogy gyűlik a temérdek méz. A sárga-fekete csíkos köpenyt szögre akasztani, elegáns csupa arany ruhára cserélni. Színházba sietni. A törzshelyén leülni. Aztán várni, hogy minden elsötétül, a függöny fellebben. Remélni, aznap őt szólítják ki. Csodálni, ahogy egymás után felröppennek a színpadra a méhek, akik aznap táncolni fognak. Ámulni csillogó szárnyukat. Szinte érezni könnyed reptük által megrajzolt virágok illatát: nyáriorgonát, mézontófüvet, levendulát. Az előadás végén tapsolni. Fütyörészve hazaindulni. Otthon, a rengeteg méhágy között megtalálni a sajátját. Belebújni, elmerengeni a sok szépségen, amit látott. Magára húzni az apró dunyhát, jó éjt kívánni ezer méhtestvérének, és elaludni.
     Méh Ignác szeretett méh lenni. De amit igazán szeretett volna: igazán igazi méh lenni. Táncoló méh. Csakhogy nem tudott táncolni. Gyerekkorában még ment. Bár az inkább bolondozás volt. De akkor egyszer a méhanyakirálynő rámosolygott, hogy milyen ügyes.
     Ez az egy pillantás elég volt, Méh Ignác szíve megtelt boldogsággal, magasba szállt, az égben bukfencezett. Mindenkinek tátva maradt a szája. Összesustorogtak, micsoda tehetség.

     Soha többet nem sikerült. Annyi mindent kellett megtanulnia: kaptárrendet, vadvirágtant, mézárnyalást, fullánkfúrást, méhszabászatot, repülésszabályzatot és még ezernyi más elengedhetetlen méhismeretet. Persze közte volt a méhtánc is, de azon az órán nem lehetett ugrándozni, pörögni, forogni, hemperegni. Bukfencezni, na azt meg pláne nem.
     A méhtáncmester pálcájával a levegőben suhintott fel és le, hogy egy-két-há és négy-öt-hat. Méh Ignác próbálta rakosgatni a lábait, hogy egy-két-há és négy-öt-hat, de gyorsan belegabalyodott a ritmusba, a lábaiba, a szárnyairól nem is beszélve. Egy idő után már nem is próbálkozott. Feladta. Nem neki való ez az ugrabugra, ez a száll ide, száll oda. Bolondság! Elvégezte a méhiskolát, és rendes, dolgozó méh lett. De a színházba eljárt, egy előadást se hagyott volna ki.
     Egyik este, Méh Ignácot annyira lenyűgözte az ott látott tánc, hogy nem tudott elaludni, puha dunyhája alatt álmatlanul forgolódott.
     – Bárcsak én is táncolhatnék fenn, a színpadon! – sóhajtott fel.
     – Akkor táncolj! Nosza! Szárnyalj! Röppenj! Lebbenj! – jöttek a méhhangok a sötétből innen onnan és amonnan.
     – De nem tudok – fakadt ki Méh Ignác.
     – Csináld, vagy ne csináld, döntsd el, de csendben! Aludni szeretnénk! – pirított rá a méhkórus.
     Méh Ignác szeretett volna jó méh lenni, így, hogy a többieket ne zavarja, kiosont a hálóból, és kiült a kaptár kapujába. Onnan leste az esti eget, hátha meglát egy hullócsillagot és kívánhat. De csak felhőket látott. Holdfényuszályban vonultak egymás után, összefonódtak, majd szétváltak, mintha táncot lejtenének.
     – Ha még a felhők is tudnak, én miért nem?! – kesergett Méh Ignác.
     – Miért nem? – ismételte a kérdését egy vékonyka hang.
     Méh Ignác meglepetten fordult oda. Ekkor vette észre a furcsa lényt, aki mellette ült. Ő is az eget kémlelte, miközben két kis lábát lóbálta. Nem méh volt, a szárnya kisebb volt és fényesebb. Nem hat lába volt, hanem kettő, és ugyanennyi keze, és a ruhája nem fekete és sárga, hanem tiszta ezüst.
     – Hát te ki vagy? – kérdezte álmélkodva Méh Ignác.
     – Ácsi! – válaszolt a jövevény. – Te ki vagy?
     – Nézz csak rám! Még a pizsamám is fekete-sárga csíkos, két szárnyam van, hat lábam, és vidáman zümmögök, méh vagyok.
     – Ácsi! Az előbb nem is vidáman zümmögtél. Keseregtél. Azon, hogy nem tudsz táncolni. A méhek tudnak. Biztos, hogy méh vagy? – vizslatta az apró idegen Méh Ignácot.
     – Azt hiszem – bizonytalanodott el Méh Ignác.
     – Ácsi! Ha hinnéd, akkor nem kételkednél. Lehet, nem méh vagy, hanem kívánságcsillag, mint én.
     – Te kívánságcsillag vagy!? – kerekedett el Méh Ignác szeme. – Kívánhatok?
     – Ácsi! Előbb én! Jó éjszakát kívánok! – köszönt el a lény, és eltűnt.
     Méh Ignác hiába hívogatta, hiába szólongatta, nem került elő. Csalódottan tért vissza az ágyába, lefeküdt és elaludt.
     Másnap Méh Ignác úgy ébredt, hogy nem szeret méh lenni. Korán kelni. Sárga-fekete csíkos köpenyt ölteni. A többi társával kirepülni. A réten szorgoskodni. Összegyűjteni a virágport. A munka közben a többiekkel együtt zümmögni. Amikor tele lett a kosár, a kaptárba visszatérni. Látni, közös munkájuk gyümölcsét, hogy gyűlik a temérdek méz. A sárga-fekete csíkos köpenyt szögre akasztani, elegáns csupa arany ruhára cserélni. A többiekkel színházba sietni. A törzshelyén leülni. Aztán várni, hogy minden elsötétül, a függöny fellebben. Remélni, hogy aznap őt szólítják. Úgysem fogják!
     De ekkor tiszta ezüst fény vetült rá, és az összes méh felé fordult.
     – Táncolj, Ignác! – kérlelték kórusban.
     Méh Ignác próbált ellenkezni, hogy ő nem tud, két, négy, hat bal lába van hozzá. Hiába, mondott bármit, a színpadon találta magát. Remegett mindene, meg se bírt moccanni, ahogy ezer méhszem szegeződött rá.
     Ekkor Méh Ignác meglátta a méhkirálynőt a páholyban, és összetalálkozott a tekintetük. A királynő rámosolygott. Méh Ignác szíve megtelt derűvel, és azon kapta magát, hogy a magasba repül, pördül, fordul, és a levegőben bukfencezik, nem egyet, nem kettőt, hanem hármat! Az összes méhnek tátva maradt a szája. Állva tapsoltak, micsoda tehetség!
     Méh Ignác pedig meghajolt jobbra, meghajolt balra, és meghajolt középre. Ekkor pillantotta meg a közönség soraiban az előző napi furcsa idegent. Tiszta ezüst ruhája most jobban ragyogott, szinte elvakította Méh Ignácot. De látta, ahogy a csillag felemeli mutató ujját, és a hatalmas éljenzés ellenére hallotta a szavait.
     – Ácsi! Abba ne hagyd a táncot! – kacsintott rá az apró csillag, és egy villanással eltűnt.
     Méh Ignác megfogadta a tanácsát. Most szeretett csak igazán méh lenni. Sárga-fekete csíkos köpenyt ölteni. A többi társával kirepülni. A réten szorgoskodni. Összegyűjteni a virágport. A munka közben a többiekkel együtt zümmögni. Amikor tele lett a kosár, társaival a kaptárba visszatérni. Látni közös munkájuk gyümölcsét, hogy gyűlik a temérdek méz. A sárga-fekete csíkos köpenyt szögre akasztani, elegáns csupa arany ruhára cserélni. Színházba sietni. A törzshelyén leülni. Aztán várni, hogy minden elsötétül, a függöny fellebben, a színpadra repülni és táncolni!
     Méh Ignác viszont egy dolgot már nem szeretett a méhlétben: korán kelni.

Szerkesztette: Komjáthy Nessie