Smelka Sándor: Az őr

 

Bódi Kati illusztrációja

    Nincs neve. Esténként szélesre tárja a lélekajtót, belemártja arcát a vérző alkonyba, s megáll a két világ – a halottak és az élők – küszöbén. Markáns arcán tókék szem, mélyén nagy titkok úsznak. 
    Nincs neve. Úgy csúfolják: börtönőr. Kalapban úgy néz ki, mint egy vadnyugati seriff, lótolvajok, bankrablók réme.
    Nincs neve. A kislánynak mindig azt mondták, messzire kerülje a faluvégi, bolondos öregembert. A fiúk azt mesélik, valójában gyilkos, a háza mögötti löszfalban labirintust épített, oda temeti áldozatait.         Nincs neve. A kislány mégis bemutatkozott neki: Ibolya vagyok.
    A férfi is megmondta a nevét, de már senkise tudja, hogy mi volt az. Csak a kislány beszélgetett vele. Miről? Amiről két ember beszélgetni szokott: madarakról, réti virágokról, fagyikról, lovakról. Beszélgettek a könyvekről, a mesékről, a versekről és néha az iskoláról, a nem-szeretem-ételekről és a szeretem-ételekről. Beszélgettek a csillagokról és a patakokról, és persze az életről meg az emberekről.
    Nincs neve. Az emberek már rég nem kérdeznek tőle semmit. Azonban a kislány megkérdezte:
    – Igaz, hogy börtönőr voltál? (Időközben összetegeződtek.) A tókék szemek mélyén mosoly villant. 
    – Hát persze.
    – Ó… És az igaz, hogy a házad mögötti löszfalba labirintust építettél?
    A tókék szemekben szélesebb lett a mosoly:
    – Hát persze.
    – Ó… És az igaz, hogy ott őrzöd az áldozataidat.
    A tókék szemek szélesebbek lettek, betöltötték az eget, egy nagy mosollyá vált az ég.
    – Szörnyek vannak a löszfal mélyén.
    – Ó…
    – Akarod látni őket?
    A kislánynak elállt a lélegzete ijedtében. Azt tanították neki, hogy ne legyen kíváncsi, ne menjen be idegen házba, és főleg: ne egy idegen labirintusába.
    – Félek – mondta.
    – Jól teszed – válaszolt a férfi – én is félek. Ám van egy vers, ami megőriz tőlük.
    – Mi az a vers?
    – Titok.
    Ibolya megszeppent, de a férfi megnyugtatta:
    – Ha elsuttogom magamban, megőriz téged is. Ahogy megőriz mindenkit a faluban.
    Nincs neve. Évek óta, talán évszázadok óta nem lépte át senki a küszöbét. A kislány ment utána a löszfal mélyére, a sötét homályba, oda, ahol a szörnyek élnek.
    Nincs neve, de a vénségtől rekedt hangján mégis nevén nevezte valamennyit:
    – Ez az irigység. Ez a keserűség. Ez a harag. Ez az önzés.
    Üregtől üregig vezette a lányt. Minden barlang mélyén vörösen izzó szemek vicsorogtak. Az utolsóban élt a legádázabb szörny:     
    – Ez a félelem – mondta férfi.
    A kislánynak elkerekedtek a szemei:
    – És a halál?! Hol a halál?
    A tókék szemek ekkor bepárásodtak.
    – A halál felett nincs hatalmam. Nem tudom megóvni a falut tőle. Ám a többitől igen, csak a verset kell elsuttogni.
    – És mi lesz, ha meghalsz?
    – Jön valaki más helyettem.
    – És ő honnan tudja majd a verset?
    – Azt a verset mindenkinek magának kell megírnia.
    – Ó…
    Nincs neve. Sokan azt beszélik, életkora sincs. Mintha öröktől fogva állna a lélekajtóban, az élők és holtak világának határán. Ám eljött egy este, amikor a hóbortos, faluvégi öreg, átlépte azt a küszöböt, hogy arcát egy szebb, örökebb fénybe fürössze.
    Nincs neve. Néhányan azt mondják, mégis van: Ibolya. Vagy Rózsa. Viola. Valami virág. Esténként szélesre tárja a lélekajtót, belemártja arcát a vérző alkonyba, s megáll a két világ – a halottak és az élők – küszöbén. Ekkor elsuttog egy verset. A sajátját.
    Azt mesélik, szörnyeket őriz a löszfal mélyén.

Szerkesztette: Németh Eszter