Németh Eszter: Meséből ki, mesébe be – meg ami közte van…

 

Kneipp Virág

    A kakas is aludt, csak a vekker szólalt meg, kíméletlen pontossággal jelezve, hogy az alvásra szánt idő véget ért. Igaz, Pöszke már ébren volt, csak jó szorosra csukta a pilláit a szeme fölött, nehogy bederengjen a sötét. A fene essen abba a napba meg a felkeltébe, gondolta, és megvakarta a lábán a szúnyogcsípést. Rég volt ennyire összekaristolva a lába szára, simogatta, miközben feltápászkodott, és minden meggyőződés nélkül magára rángatta a rövidnadrágját és a pulóverért. 
    Az odakészített kávé alatt elgyújtotta a gázt, de csak halkan, nehogy Kisizzik felébredjen a csörömpölésre. A napkelte előtti legfontosabb küldetés teljesítve, mosolygott, de igazi, elégedett mosollyal, nemcsak olyan odavetettel. 

    Felmosolygott a kötelekből csomózott lépcsőkorlára, pontosabban az onnan leszűrődő lámpafényre, a korlát persze inkább háló volt, és Tanika magaslati levegőjű vackához vezetett, ami csak azért volt vacok, és nem manzárd, mert Tanika lakott ott. Ebben a pillanatban egyikük sem szerette a napfelkeltét, talán csak Zsondolkodó, aki amúgy is a pirkadattal kelt. Pöszke, akire ekkor már jobban illett volna a Kisizzik által ráaggatott Zsüzsü név, leült a bablével egy székre. A nyárikonyhában sötét és béke honolt, meg némi álmos szürcsölés. 
    Zsondolkodó állt meg mellette:
    – Kész vagyok.
    Pöszke bólintott és szürcsölt még egyet.
    – Tanika is jönni akar, legalábbis ég nála a lámpa. – Zsondolkodó arcán villant egy árny. – Szólok neki. 
    Míg Tanikára vártak, aki meglepően gyorsan elkészült, Pöszke kihörpölte a fekete bab levét, és felébresztette a másik szálláson Katibót, aki szintén meglepően gyorsan előkerült, azzal gyors léptekkel elindultak fel, a kilátó felé.
    – Vajon időben felkel a nap? Állított be vekkert? – kérdezte az égre emelt szemmel, kissé szorongva Pöszke.
    – Kakast állított be. – felelte egyszerűen Katibó és meneteltek tovább. 
    Zsondolkodó diktálta a lépések ütemét. Ugyan rétest nem ígért sem ő, sem senki, mégis egyszerre léptek, csak másképp. Zsondolkodó erős, határozott léptekkel vezette a kis csapatot. Tanika csak jött, mintegy sereghajtóként, a lépteiből hallatszott a horkolás. Katibó puha léptekkel járt, mint az erdőjáró, szárnytalan tündérek, akik még így is kissé suhantak a föld felett. 
     Pöszke léptei zsengtek. A cipő új volt, nyomta a kislábaujját, de nem érdekelte, azt figyelte, hogyan színezik, csíkozzák a növények az unalmas tornacipőt harmat és porfestékkel. Már a domboldalon kissé lihegve megálltak, hogy a hátuk mögé pillantva ellenőrizzék a nap állapotát.
    – Megelőztük! – mondta rejtett ujjongással a hangjában Zsondolkodó.
    – Nem sokon múlt – felelte ekkor Pöszke, és szélesen mosolygott. Végtére is az ő ötlete volt az egész napfelkeltésdi, ezek a mesekülsejűek meg elkísérték. 
    – Napfelkelte dokumentáció kettőpontnulla, a felvétel időpontja: öt óra tizenkilenc. 
    – Mikor volt az egypontnulla? – érdeklődött Tanika. 
    – Fogalmam sincs, mondjuk öt óra öt, – legyintett ekkor Pöszke. – De te vagy itt a fődokumentarista, jegyzetelsz? 
    Dalolt benne a reggel, és most bánta, hogy a tudományos népek még nem találták fel a sétagondolat-jegyzetelőt, milyen praktikus lenne felírni azt a sok verssort, ami az ébredező rovarokkal zümmögött és döngicsélt a réten, a fejükön belül és kívül. 
    „Kisétáltam a meséből, ez már líra.” – gondolta ekkor Pöszke, ahogy a cipőt szemlélte. 
    – Az nem is úgy volt! Vizes volt a rét, és senki se mosolygott, csak lihegtünk… - kotyantott közbe Tanika, miközben meghúzgálta a pulóveréről lelógó meseszálat. Tanika most kicsi volt, mesekülseje gyerekformájú. 
    – Ne lábatlankodj itt, ez nem a te meséd, inkább azt jegyzeteld! – hessentette el ekkor Pöszke, de már kizökkent. Óvatosan leemelte a meseszálat a pulóveréről és Tanika felé nyújtotta. 
    Talpaltak tovább, míg oda nem értek a kilátóhoz. Időnként visszapillantottak, nehogy a nap korábban nyújtózzon, mint a kakasvekker vagy tovább, mint a felhőtakaró, de felértek időben. 
    Pöszke megkerülte a többieket és leült a kilátó alján a betonra, a térdét a mellkasához húzta, kortyolt egyet a kulacsából, és szemét az ég aljára függesztette. A többiek is odaültek és várták a csodát. A nap még ásított egyet, de nem kérette magát, kidugta az első sugarait a felhők mögül, aztán komótosan nyújtózkodott a horizonton, hogy egyre magasabbra érjen. 
    Megszólalt az első kakas, még kissé rekedtes kukorékolással, aztán az ébresztő itt is, ott is felharsant, mintha csak a nap mérgesen hajigálná a vekkert félálmában. Csak ültek ott a négyszögletű kerek csendben a mesekülsejűek; csupa líra volt a táj, a nap, meg a felhők. Nem szóltak, minek szóltak volna, látták mind, s a csend olyan természetesen ült közöttük, mint a nyári zápor után a felfrissülés a bőrön. 
    Aztán egy pillanatra dráma lett, ahogy a felhők csipkéje vörösbe váltott, véres drapériát öltött az ég alja a nagy hangvillára hasonlító áramelosztók mögött. A völgyben a tölgyfák között ekkor még lassan motozott a homály, Pöszke hallotta, ahogy mókusok ébredeznek az ágsötétben és madarak tátják első trillára a csőrüket, végül a véres csipke felett erőteljesen kinyújtózott a fény. Egyenesen rájuk nézett. A füvek és virágok harmatcseppjei apró párákkal száradtak, csillanó szemfényvesztéssel tűntek el.
    A négy mesekülsejű arcán végigsimított a nap fényes melege. Fürdették arcukat a fényben, bőrük arany izzással fénylett, az íriszükön csillant a napsugár, pupillájuk nagyra tágulva, vakon engedte be az életet. 
     Egyszerre reggel lett. Színtelen, prózai reggel. Az egykor véres csipkedrapéria helyett tépett, halványpiros foszlányok úsztak az ég alján, ott, ahol korábban felkelt a nap. Kifáradt a pára is, és leült, mint a hab a reggeli kávésbögre alján, piszkosbarnán, ízetlenül. 
    A csoda maradéka illatozott a csendben, amikor felálltak, nagyot nyújtóztak. Katibó ásított. Zsondolkodó karját a kilátó talpazatára helyzete és gondolatban dicsérte a reggel csodáját. Tanika közelebb lépett a domboldal lankás pereméhez, megnőtt, újra fölnőttkülsejű lett. 
    A nap az ég tetején ártatlan képpel rejtőzött a felhők mögé, mintha az egészhez semmi köze nem lenne.
     A fene essen ebbe a napfelkeltébe – gondolta Pöszke és Tanika egyszerre, - ilyen ártatlan pofával tagadni az egészet! Szemtelenség. 
    Azzal komótosan visszasétáltak a mesébe.