Várfalvy Emőke: Az ötpettyes katicabogár

 

Ficzere Kyrú illusztrációja

    Hány pettye van egy katicának? Kettő? Hét? Vagy száz?

    Tudom, sokfélét láttál. Sárgát, pirosat, talán még kéket is.

    Hogy kéket nem?

    És olyat, ami leginkább egy borzasztó harapós pondróra hasonlít és rettentően ragaszkodik a házatok vakolatához?

    Bizony, ő is katica! Még bébi.

    Ez a fura, hosszúkás, soklábú akármi áprilisban szinte szerelmesen ragaszkodik a házfalakhoz, ajtókeretekhez, és más kimondottan nem bogárnak való helyekhez. Aztán hipp-hopp pettyetlen piros kis félgömbbé gombolyodik, kiterjeszti a szárnyát és repül, repül, repül, míg megjelenik egy petty, két petty, három és még négy.

    A pettyesedés egyfajta ünnep. Mindenki másképp örül neki.

    Van, aki egy harmatos, frissen nyílt rózsakehely kellős közepén illatfürdőzve gyönyörködik friss pettyeiben.

    Van, aki bölcsőháza ablakai előtt illegeti magát.

    Van, aki felrepül, fel a magasba s a napsugarak között cikázva számol: egy, kettő, három, s még négy.

    Döme is szeretett volna ünnepelni.

    Számolni a pettyeket. Illegetni magát. Gyönyörködni.

    De jaj! A Nagyszékelyi Füvészkert Műhelyben elfogyott a pettyek gyapjúfonalának színezéséhez használt festék.

Nagy Izabella: Három ronda macska - Klesitz Piroska

 

Klesitz Piroska illusztrációja

 

 

Három ronda macska a fal tetején

Szúrós szemmel nézi az új jövevényt.

Egy vékony költő meg én beszélgetünk,

A szemünk szól és nyitott fülünk figyel.

Téglaszínű, rozsdás és a fekete 

Átokfajzat nem törődik szinte semmivel.

Dombháton a szellő cirokbolyhot ér,

Lószőr tetején a napsütés pihen.

Egy vékony költő meg én sétálgatunk

Égből pottyant jutalom lehet épp ilyen.

Három ronda macska semmit nem tehet,

Ha örömünk viháncol az ég felhőiben.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Smelka Sándor: Kis séta Nagyszalmásba

Ficzere Kyrú illusztrációja

    Ezen a reggelen Tanika megbolondult. Azt mondta, hogy ma sétáljunk át Kisszalmásból Nagyszalmásba, ez innen csak negyvenöt kilométer uszkve, plusz-mínusz öt kilométer, ha esetleg eltévednénk, bár ez kizárt, mert ő úgy ismeri a tenyerét, mint a környéket.
    Mondtam, hogy én nyomorult városlakó vagyok, engem három kilométer gyaloglás után mentő visz el, de Tanika ezen a reggelen olyan volt, mint a kilencvenes évek: infantilis, lármás, túlpörgő és idegesítően optimista. Így hát elindultunk.
    Tanikának be nem állt a szája, mesélte, hogy félúton áll egy nagy tölgyfa, aminek akkora üreg van a törzsében, hogy egy egész ember is beleállhat akár, és aki oda bemászik, azonkívül hogy hangyás lesz, csak háromszor kell elrikkantania azt, amit kíván, az azonmód teljesül. Például, egyszer azt kiabálta Tanika, hogy: a fagyi, a fagyi, a fagyi. És láss csodát, egyszeriben arra jött egy fagyiskocsi.

Miklya Zsolt: Csillagpázsit

Bechtel Helga illusztrációja

 

Bözsikém, csillagom,
merre fut a lábad?
Tövis meg ne szúrjon,
a tarlót vigyázzad.
El ne kóboroljál,
amerre a csorda.
A szederfa alatt
játszhatsz, kicsi szolga.

Sonnheimer Bözsike
röppen, nem is lépdel,
szederfa csúcsáig
pillantása ér fel.
Óriás nagy árnyék
úgy öleli körbe,
mintha édesanyja
karjaiba dőlne.

Mintha édesanyja
karjába vehetné,
ölben ringathatná,
magához ölelné.
Mintha a legkisebb
királylányka lenne,
szederpalotában
csillaggyöpre menne.

Mintha édesanyja
szólongatná, kelj fel!
Gyere, kicsi lányom!
Mikor jön az éjfél,
csillaghintón küldöm
inasom teérted.
Holdfényhez igazítsd
járásod és lépted.

Bözsikém, csillagom,
merre fut a lábad?
Tövis meg ne szúrjon,
a tarlót vigyázzad.
A szederfa alatt
játszhatsz, egész nappal.
Nyugovóra térünk
majd az alkonyattal.

Nőné ki az ágyat,
rugdossa a szalmát,
vergődő az álma,
nem leli nyugalmát.
S mikor a függönyrojt
holdsugárral éled,
azon kapja magát,
hogy már fel is ébredt.

Bözsikém, csillagom,
hová tűntél, kincsem?
Anyád is így ment el,
hogy még nyoma sincsen.
Micsoda egy átok
verte meg e házat?
Mi a fene történt?
Nincs rá magyarázat.

Asszonyanyám, ne sírj!
Velem van a lányom.
Miért búslakodnál
a kettős hiányon.
Nézz a Hold tükrébe,
amíg kerek. Látod,
csillagpázsiton ül
unokád és lányod.

Smelka Sándor: Az őr

 

Bódi Kati illusztrációja

    Nincs neve. Esténként szélesre tárja a lélekajtót, belemártja arcát a vérző alkonyba, s megáll a két világ – a halottak és az élők – küszöbén. Markáns arcán tókék szem, mélyén nagy titkok úsznak. 
    Nincs neve. Úgy csúfolják: börtönőr. Kalapban úgy néz ki, mint egy vadnyugati seriff, lótolvajok, bankrablók réme.
    Nincs neve. A kislánynak mindig azt mondták, messzire kerülje a faluvégi, bolondos öregembert. A fiúk azt mesélik, valójában gyilkos, a háza mögötti löszfalban labirintust épített, oda temeti áldozatait.         Nincs neve. A kislány mégis bemutatkozott neki: Ibolya vagyok.
    A férfi is megmondta a nevét, de már senkise tudja, hogy mi volt az. Csak a kislány beszélgetett vele. Miről? Amiről két ember beszélgetni szokott: madarakról, réti virágokról, fagyikról, lovakról. Beszélgettek a könyvekről, a mesékről, a versekről és néha az iskoláról, a nem-szeretem-ételekről és a szeretem-ételekről. Beszélgettek a csillagokról és a patakokról, és persze az életről meg az emberekről.
    Nincs neve. Az emberek már rég nem kérdeznek tőle semmit. Azonban a kislány megkérdezte:
    – Igaz, hogy börtönőr voltál? (Időközben összetegeződtek.) A tókék szemek mélyén mosoly villant. 
    – Hát persze.
    – Ó… És az igaz, hogy a házad mögötti löszfalba labirintust építettél?
    A tókék szemekben szélesebb lett a mosoly:
    – Hát persze.
    – Ó… És az igaz, hogy ott őrzöd az áldozataidat.
    A tókék szemek szélesebbek lettek, betöltötték az eget, egy nagy mosollyá vált az ég.
    – Szörnyek vannak a löszfal mélyén.
    – Ó…
    – Akarod látni őket?
    A kislánynak elállt a lélegzete ijedtében. Azt tanították neki, hogy ne legyen kíváncsi, ne menjen be idegen házba, és főleg: ne egy idegen labirintusába.
    – Félek – mondta.
    – Jól teszed – válaszolt a férfi – én is félek. Ám van egy vers, ami megőriz tőlük.
    – Mi az a vers?
    – Titok.
    Ibolya megszeppent, de a férfi megnyugtatta:
    – Ha elsuttogom magamban, megőriz téged is. Ahogy megőriz mindenkit a faluban.
    Nincs neve. Évek óta, talán évszázadok óta nem lépte át senki a küszöbét. A kislány ment utána a löszfal mélyére, a sötét homályba, oda, ahol a szörnyek élnek.
    Nincs neve, de a vénségtől rekedt hangján mégis nevén nevezte valamennyit:
    – Ez az irigység. Ez a keserűség. Ez a harag. Ez az önzés.
    Üregtől üregig vezette a lányt. Minden barlang mélyén vörösen izzó szemek vicsorogtak. Az utolsóban élt a legádázabb szörny:     
    – Ez a félelem – mondta férfi.
    A kislánynak elkerekedtek a szemei:
    – És a halál?! Hol a halál?
    A tókék szemek ekkor bepárásodtak.
    – A halál felett nincs hatalmam. Nem tudom megóvni a falut tőle. Ám a többitől igen, csak a verset kell elsuttogni.
    – És mi lesz, ha meghalsz?
    – Jön valaki más helyettem.
    – És ő honnan tudja majd a verset?
    – Azt a verset mindenkinek magának kell megírnia.
    – Ó…
    Nincs neve. Sokan azt beszélik, életkora sincs. Mintha öröktől fogva állna a lélekajtóban, az élők és holtak világának határán. Ám eljött egy este, amikor a hóbortos, faluvégi öreg, átlépte azt a küszöböt, hogy arcát egy szebb, örökebb fénybe fürössze.
    Nincs neve. Néhányan azt mondják, mégis van: Ibolya. Vagy Rózsa. Viola. Valami virág. Esténként szélesre tárja a lélekajtót, belemártja arcát a vérző alkonyba, s megáll a két világ – a halottak és az élők – küszöbén. Ekkor elsuttog egy verset. A sajátját.
    Azt mesélik, szörnyeket őriz a löszfal mélyén.

Szerkesztette: Németh Eszter

Nagy Izabella: A Széparcú Öreg

Klesitz Piroska illusztrációja

Ott állt a Költő, nagy mosolyával nézte,

ahogy a déli nap rácsobban a Széparcú Öreg

szürke ingujjára, szépenvasalt egérszín nadrágtövére.

Egy mesébe tévedtünk, suttogta a Költő bal fülébe

a Kislány, aki mindig vele utazott. A bal vállán.

A Széparcú Öreg válaszolt minden úrhölgy

csuda kérdésére, hejj, micsoda bolondos kérdések ezek,

semmirevaló boldog kérdezősködések.

Olyan szálegyenes, suttogta a Kislány a Költő bal fülébe,

s ő nem pisszegte le, pedig szerette csodálni a pillanatot.

Szégyen ez a háború, példának okáért – kezdi most

a Széparcú Öreg, szemléli a messziről érkezettek

kíváncsiságát, mind kezükben szorongatják. És szégyellik

ők is, hogy nép nép ellen, ember ember ellen,

és szégyellik ők is, azonmód, hogy a Széparcú Öreg

nem nosztalgiázik nekik, messziről jötteknek.

Szomorú vagyok, suttogja a Kislány, s a Költő

megemeli kicsit a bal vállát, épp’ csak, hogy a Kislány

feje búbja füle karimáját cirókázhassa. S így, mindketten

egy másik mesébe ugranak át, oda, ahol a mai nap

júliusi nyár forró hevében

nép nép ellen, se ember ember ellen

nem vét.

Miklya Zsolt: Ballangó

 

Bódi Kati illusztrációi

Ballangó

Ballangkóró hömbölög,

cickafarkon hempereg,

árokmélyre begurul,

lapu alá egy gyerek.

Esthajnalig ott lapít,

ballangóvá változik,

tüskerendet alapít,

bokrokkal találkozik.

Hajnalesten elmereng,

cickafarkon átpörög,

tarlót lép a tüskerend,

ballangkóró hömbölög.

***

Dombháton ballangó pázsitcsönd csillagtó

csillagtó pázsitcsönd hétujjas ebfogfű

eblábon dombhajlat hétujj közt csillagszó

szó mélyén csillagcsönd tóháton ballangó

 

 

 

Csillagpázsit/major/műhely - kisszékelyi műhelytábor 2023

Fotó: Halász Bálint

Zsákfalu az ország közepén. 

Van benne: 

álmosító csend

szállingó por

ballangó idő

szürkés dombhát

kakaskukorékolás (rekedt és rendes)

kutyaugatás és kutyagolás

perpatvarkodó szomszédok (partvissal és anélkül)

lépcső fel és le.

A fene se akar odamenni, nem történik ott semmi.

A mesék földje ez, mesekülsejűek járják évente legalább egyszer az utcákat.

Rituálisan körtét esznek egy bizonyos körtefáról, nem baj, hogy még nem érett.

Hajnalhasadás előtt álmosan, horkoló léptekkel (ilyet se hallott még(!) a világ) felmásznak a kilátóhoz napfelkeltét nézni és még mesét is írnak róla.

Hömbölögnek. Borongós balladákat ballanganak balra bámulva.

Agyonhasználják a z betűt és a méhecske szót és nem kenik közben össze magukat giccsel.

Zsákfalu az ország közepén.

A fene se akar odamenni, nincs ott semmi látnivaló.

Aki nem hiszi, figyelje gondosan a tábori posztokat.

A Cimborák Kis-Nagyszékelyből.

Petőfi – izé… – búcsú

 

Egyszer minden izé véget ér. Bár most még nehezen hisszük, de a Petőfi emlékév is befejeződik egyszer. Így az Izé… Petőfi projekt is búcsúzik! Reméljük jól szórakoztatok velünk, és felfedeztétek Petőfinek a megszokottól eltérő arcát is.

 

Oravecz Gergely grafikája

 

Köszönjük, hogy velünk voltatok!

A szerkesztők nevében:

Miklya Luzsányi Mónika

 

Miklya Zsolt: Dióíz – Szobortalp

  

Szőnyi Gergely illusztrációival

 

Dióíz

távol burkában

érik közel hajol a

tört dió íze

izé mondaná

sándor földöntúlról a

földönfutóknak

 

 

Szobortalp

Szobor a talpán
áll még felettünk,
távolba mutat,
messzire kémlel.
Szemével mit lát?
Fülével mit hall?
Szája mért nem szól?
Mért nem legyint már?
Mért nem indul el
múltat idézni
messze jövőbe?
Vagy csak úgy hetykén
tenni a múltra
egy kalap áldást.

Szobor a talpán
itt maradt báván.
Bamba utódok
kirendelt tapssal
még körülállják,
de már a taps is
messzire kémlel,
mikor lesz vége
ennek a bamba
bummbele búnak.
Mikor lesz múltja
itt a hazának
jövőbe nyíló
tágra nyitott szem.

Szobor a talpán
leülne, fáradt.
Térdekalácsa
már meg se reccsen.
Alatta tenger
koszorú árja,
népek moraja
messziről jelzi,
nyitva a sörkert.
Vár a bazár is,
mulat a nép és
tajtékhabot vet,
szórja, amíg van.
Az Úr meg nézi.