Várfalvy Emőke: A vesszővesztő

 

Damó István illusztrációja

 

Már csak egy hónap volt hátra a szünidőig. Minden fiú nagyon várta, hogy végre otthon legyen, távol a vesszőtől, amit a tanár úr minden hétfőn frissen vágva hozott be az osztályba. Elrettentésképp.
– A friss vessző jobban csíp! – mondogatta a tanár úr, s néhányat suhintott a levegőbe. Ettől az első padban ülők még a többieknél is jobban megszeppentek.
A vessző ezután a tábla melletti falipolcon pihent, kézközelben, várva a dolgát. És mindig volt dolga, mert a tanár úr szerette a rendet és a fegyelmet.
Pacás irka, hangoskodás, szemtelenség, de akár egy véletlenül elgurult almacsutka is hamar kihozta a sodrából. A bűnös pedig sokáig nem felejtette el, amit kapott.
Ahogy Lackó sem, aki a második padban még mindig vörös szemmel, összeszorított szájjal szipogott a büntetés miatt, amit a latin leckéje miatt kapott.
Kerekedtek is a szemek, mikor a nagyszünetben a kis Petrovics a polchoz lépve levette a vesszőt, határozott mozdulatokkal kettétörte, majd behajította a szemetesládába.
– Jaj, Sanyi, hát mit csinálsz?!
– Baj lesz ebből, nagy baj!
A fiúk csak úgy vacogtak a félelemtől, mígnem egy magas, koravén tekintetű, Jóska nevű fiú felállt az utolsó padban. 

Talpra fiúk, várnak haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Üssenek vagy nem akarod?
Ez a kérdés, válasszatok!

Megvesszőztek mostanáig,
Jónak látták ezt apáink,
Ők régen így éltek-haltak,
De fiaik nem nyughatnak.

Sehonnai bitang ember,
Ki, ha verik, szólni nem mer,
Kinek hallgass az élete,
Sose legyen becsülete?

Erős együtt a tett és hang,
Nem kell se tekintély, se rang,
Szívünk többé már nem retteg,
Jöjjenek hát most a tettek!

A kis Petrovics és az örökké szótlan Józsi szeme ragyogott.
Lackó megtörölte az orrát, és felállt ő is.
– Le a zsarnokokkal! – kiáltotta teli torokból.
Az osztály egy emberként ugrott talpra. Épp jókor, mert nyílt a terem ajtaja. A tanár úr lépett be rajta fütyörészve.
– Mi az Petrovics, mit csinál maga?
– Tanár úrnak tisztelettel jelentem: ez itt egy forradalom!
– Kiváló, Petrovics, kiváló! Mindig is tudtam, hogy magának még szobrot állítanak. Sőt, tovább megyek: utcákat fognak magáról elnevezni. Országszerte. Most viszont nem ennek van itt az ideje. Üljenek le! Dolgozatot írunk. Mi is legyen a címe? Nézzük csak! Legyen ez: Füstbe ment terv. Pontosan harminc percük van megírni. Bár már most tudom, hogy mind elégtelen lesz, azért adjanak bele mindent! Hátha változnak a dolgok! Magával, Petrovics, meg majd később beszélgetünk erről a föltámadott tengerről.
– Tenger, tanár úr?
– Népek tengere, fiam. De ne okoskodjon, inkább építse a nimbuszát a fogalmazásban! Mutassa meg ott, milyen forradalmi gondolatai vannak! Aztán, ha végzett, sétálunk egyet a parkban, és megnézzük, eléggé megerősödtek-e már a fűzfavesszők.