Tallián Mariann - Fodor Veronika: Váratlan vendég

 

(c)Fodor Veronika

Váratlan vendég

A királyné kilépett a palota ajtaján a kertbe, lépteire a kövön napozó gyíkok messze szaladtak. Hosszú szoknyáját maga alá gyűrte és leült a lépcsőre. Bentről csapkodás, kiabálás hallatszott.

– Már megint mit csináltatok! Miért így áll ez az asztal? Pontos útmutatásokat adtam, hogyan kell megteríteni! – kiáltott a ház ura mérgesen. Egy szolgálólány elpityeregte magát. A királyné nem szólt semmit, nem akart tovább vitatkozni. A király tovább erőszakoskodott.

– Nem ezt parancsoltam! Nem így kellett volna feltálalni! – folytatta a szidalmakat.

A királyné befogta a füleit, hogy ne hallja a bántó hangot. Azon törte a fejét, miért kiabál ennyit a ház ura, ahelyett, hogy békére lelnének a szép, új palotában. Olyan soká lett kész a márványlapozás, és olyan sokan dolgoztak a falak freskóin, hogy kellően pompázatos legyen. Gondolataiból hatalmas csörömpölés zökkentette ki. A palota ura mérgében még az asztalt is felborította.

A szolgálók szomorúan kukucskáltak ki a kertbe, a királynét lesték, de a szidalmak tovább záporoztak.

– Serényen, szaporán tegyétek rendbe!

A királyné megremegett. Megigazította a kis kabátkáját, hogy ne fázzon annyira. A nap, mintha észrevette volna, rásütött. A meleg átjárta a testét.

Vele szemben a nagykapu díszes vasrácsain át egy hatalmas termetű, lompos, bozontos cica ugrott a kertbe. Tekintete a királynére tapadt. Szokatlan volt ez a kihívó nézés egy macska részéről. Szürke szemei kikerekedtek, mintha mondani akart volna valamit. Az asszony ránézett, és megborzongott. Szinte megbabonázta az állat tekintete. A cica odasomfordált és dörgölőzni kezdett hozzá. Olyan büdös és koszos volt, hogy a királyné selymes ruhája szürke lett tőle. Megsimította az állat füle tövét, de ijedtében elkapta a kezét. A macska bőrét csúnya hegek borították, a szőre foltos volt a sok vakaródzástól. Bolhák nyüzsögtek a szőrében.

– Ó, te szegény! Nagyon szenvedhetsz! – szólt a királyné. A macska szomorúan nyávogott.

A királyné megfogta az állatot, és távolabb vitte a bejárattól. Az árnyas bokrok között letérdelt, és az ölébe vette a cicát. Kezét ráhelyezte a nyakára, és határozottan megfogta, ne tudjon elosonni. Ujjaival beletúrt bozontos szőrébe, és egyenként szedegette ki belőle az izgő-mozgó jövevényeket, majd útnak eresztette őket a fűben. Szétszéledt a sok kis idegen. A cica értetlenül nézett rá, de ahogy teltek a percek, és ahogy tisztult a szőre, úgy oldódott fel egyre jobban. Lassan megértette, hogy megszabadul végre az élősködőktől. A királyné szenvedélyesen tisztogatta a kis állatot, és undorát leküzdve matatott a szőrén órákon keresztül, egészen addig, amíg teljesen fehér nem lett. A cica a végén elterült, és mély álomba merült.

 – Kimerültél, úgy összecsipkedtek ijedtükben a bolhák – nyugtatgatta az asszony.

(c)Fodor Veronika

Visszatért a palotába, ahová időközben megérkeztek a vendégek, a királyné felszaladt a márványlépcsőn, és a szobájában átöltözött, kezet mosott.  A ház ura peckesen járt fel, s alá, büszkén mutogatta a felújított termeket. A királyné csendesen járkált a vendégek között, és köszöntötte őket.

A palota gyönyörű volt. Tágas termeiben a sok vendég izgatottan szemlélte a drága berendezést, a bútorokat, és a falra aggatott festményeket. Tálalás előtt a királyné felszaladt a márványlépcsőn, kamillás gyógykrémet vett magához. Egy pillanatra megállt a lépcső tetején és lenézett. Azonnal észrevette, hogy a cica őt várja a szalon közepén. Lesietett, hogy minél hamarabb bekenhesse a sebeket, de mire leért a földszintre, az állat eltűnt. A mulatozó vendégeket kérdezgette, nem láttak-e egy beteg cicát, de senki sem segített. A királyné egyre kétségbeesettebben kereste, a vendégek egyre hangosabban énekeltek, mulatoztak. De senki sem vett tudomást a cicáról, sőt, kinevették az asszony kutatását.

– Kit érdekel egy rühes macska? – gúnyolódtak.

A királyné sokukat nem is ismerte, a király vendégei voltak mind. Az ő egyetlen, egyben váratlan vendége a cica volt, aki eltűnt.

A konyhán keresztül kiszaladt a kertbe, és a bokrok tövében megtalálta a sebeit nyalogató állatot. A cica dorombolva fogadta őt. Tekintetéből eltűnt a borzongató követelőzés, szelídsége jól esett a királynénak.

– Gyere be! Várnak a vendégek! – kiáltott ki a ház ura.

A királyné engedelmeskedett, elindult a palota felé, karjában a macskával. Mikor beértek a palotába, a király mérhetetlenül elszégyellte magát. Ebben a csodás házban egy ilyen csúnya, beteg macska!

– Nem hozhatod be ide! – rivallt rá.

A királyné körbenézett, minden szem rászegeződött. A vendégek zavartan nevetgéltek. A cica ijesztő tekintettel nézett a királyra, ahogyan a királynére nézett abban a pillanatban, amikor beugrott a kertbe. A király ráförmedt:

– Eridj innen, te ronda macska!

De a macska nem tágított, már csak azért sem, mert a királyné olyan erősen fogta a nyakát, hogy nem mehetett.

– A macska az én vendégem, és itt marad – mondta határozottan.

Így szálltak szembe a király akaratával, ők ketten.

A vendégek elkedvetlenedtek, nemsokára hazaszállingóztak, és a király hiába mérgelődött, magára maradt. A kis macska viszont otthonra talált. Onnantól kezdve őrizte az asszony jókedvét. Mosolyt csalt az arcára, idővel a király szívét is megenyhítette.

Sok év elteltével egy reggel felébredt a király, és lenézett a lépcsőház tetejéről a szalonba. A királyné a cicával játszadozott. A márvány fénye elhalványult, a freskók színe megfakult. A bútorok elkoptak a használatban. Minden szép volt, de az idő elhalványította a palota pompáját. A királyné kacagása azonban vidámabb volt, mint valaha, és szelídsége, ahogy megsimította a cica fényes, fehér szőrét, elbűvölte a ház urát.

Szerkesztette: Németh Eszter