Módra Ildikó - Szalma Edit: Marci

 

(c)Szalma Edit

MARCI

Licitálj rá!

    Marcit mindenki ismerte a Selmeci utcában. Egyik oldalon a sarki üveges, a másik oldalon a fesztiválzenekar próbaterme határolta a birodalmát, amelyet napjában többször is bejárt puha macskalépteivel. Nem dörgölőzött, nem kunyerált – Marci méltóságteljes óbudai macskahelytartó volt, akit a kétlábúak tisztelettel köszöntöttek, a négylábúak inkább elkerültek. Állandó lakása a 15-ben volt, az első emeleten, ahol a gang korlátjáról egyenest a sufnisor tetejére lehetett huppanni, onnan a tetszés szerint kiválasztott udvarba, majd ki, az utcára.

    Marci a lakáson és a folyosón három fürjjel, egy túlméretezett, szomorú szemű doggal és Lilikével, a lakótársak közüli egyetlen emberrel osztozott. A fürjek elviselhetetlenek voltak: a legváratlanabb – és legbékésebb – pillanatokban voltak képesek felkiáltani, a szendergő Marci egyszer majdnem le is esett a kanapéról ijedtében. Ez után történt, hogy a sötétség leple alatt addig piszkálta a gang végében elhelyezett ketrec kallantyúját, amíg fel nem tárult a szabadság ajtaja a hangoskodó madarak előtt. Sajnos a földszinten éppen vége volt a bulinak, és a hazainduló vidám emberek valahogy felfedezték a bokrok között riadtan pislogó szökevényeket. A kutya is egy kisebb katasztrófa volt, mert ahogy Lilike bezárta az ajtót és elhagyta a körfolyosót, szívszaggató sírásba kezdett, amit Marci képtelen volt hallgatni, ilyenkor inkább a próbaterem erkélye alatt felejtett fotelban húzta meg magát – a hegedűk cincogása kedvesebb zene volt füleinek.

    Először a fürjek tűntek el. No, nem meglógtak megint, hanem ketrecestül-mindenestül felszívódtak. Lilike is többet sürgött-forgott otthon, állandóan pakolászott, a bánatos eb sejthetett valamit, mert egyre többet rítt még akkor is, amikor a gazdája házon belül volt. Marci egy hosszabb séta után aztán arra ment haza, hogy egyikük sincs otthon. Többé soha nem is jöttek haza. Ácsorgott napokig a bezárt ajtó előtt, nem értette a dolgot, s bár éles eszű macska volt, csak nagy sokára fogta föl, hogy őt egyszerűen itt hagyták. Elmentek, elköltöztek – és őt nem vitték magukkal. Az ajtó sokáig zárva maradt, majd egyszer csak emberek jöttek mindenféle szerszámmal, és nekiestek a falaknak, a csempéknek, az ablakoknak. „Sicc!” –  kiáltotta oda az egyik az éppen besurranni készülő Marcinak. Éhes sosem volt, valaki mindig kitett neki egy tálka ennivalót  és jól ismerte a rejtekhelyeket is, amelyek megóvták a hidegtől vagy ahol elbújhatott az eső elől, de őszintén szólva elég nehezen fogadta el, hogy macskahelytartóból olyan macska lett, aki nem tartozik egyetlen helyhez sem.

    Az új lakók nagyon sokan voltak. Pont hárommal többen, mint Lilike. Ráadásul jó hangosan éltek és gyorsan mozogtak, főleg a két kisebb méretű kétlábú. Marci már meg sem próbálkozott a bejutással, tuti, hogy van közöttük legalább egy macskaszőr-allergiás, magyarázta a szomszéd házban lakó benti macskának, akit soha nem engedtek ki, de igazából már ő sem kívánkozott sehová. Főleg most, hogy kint egyre lejjebb csúszott a hőmérő higanyszála. Marci minden eshetőséggel számolva jó vastag bundát növesztett, szép fényeset,  nem hagyta el magát pusztán azért, mert kilakoltatták. De a kíváncsisága azért csak oda terelte: az utcáról besurrant az udvarba, onnan a sufni tetejére, átszökkent a gang korlátján, és felugrott az ablakpárkányra. A konyhában éppen vacsoráztak a régi lakás új lakói, teli szájjal beszéltek és nagyon sokat nevettek. A lámpafény bevilágította a szoba-konyhát, és Marci kénytelen volt megállapítani, hogy Lilike művészi összevisszasága után egészen takaros lett. Már éppen indulni készült, amikor a kisfiú megpillantotta az ablakban bámészkodó macskát. Egy pillanatig egymásra meredtek, aztán jött volna a sietős felugrás, átugrás, leugrás, de Marci lábai egyszerűen gyökeret vertek, ami meglehetősen szokatlan jelenség egy macskánál. Már az egész asztaltársaság őt nézte. Aztán a kisfiú lecsúszott a székről, és eltűnt Marci szemei elől, hogy aztán a bejárati ajtóban bukkanjon ismét elő.

– Gyere be, cica! – szólította meg, és hogy szándékát megerősítse, hátra is lépett egyet az ajtóból.

    Marci tétovázott. Lehuppant az ablakpárkányról, s megállt egy pillanatra azon a ponton, amelyről még kétfelé ágazhatott volna az útja: a sufni tetejére – vagy be, a lakásba. Aztán méltóságteljes lassúsággal besétált az ajtón, nehogy már azt higgyék, szívességet tesznek neki, elvégre ez az ő lakása, csak valami átmeneti zavar következtében rövid időre kiszorult onnan, s ha már ennyire tukmálják, akkor – csakis az ő kedvükért – elfogyasztja azt a pár kolbászkarikát, amit odakanyarítottak neki. S hogy el ne vigye álmukat, ottmaradt éjszakára is, de a sarkokat ezúttal már nem számlálta meg.

 

 Szerkesztette: Németh Eszter