 |
| (c)Szoboszlay Eszter |
Felhőkutya
A gép nagyot zuttyant, és Cili kinézett az ablakon. Sűrű, szürke köd kavargott odakint.
– Kedves utasaink, egy kis turbulenciába keveredtünk – szólt a pilóta kedves hangja. – Hamarosan átrepülünk rajta, és kellemesebb körülmények között folytatjuk az utunkat.
Cili kinézett, hogy lássa Turbulenciát, szürke szoknyája forog körülötte, ha megpördül, levelek, madarak, repülőgépek és felhőkutyák pörögnek benne.
– Egy felhőkutya! – mutatott ki Cili az ablakon, mert tényleg ott volt, ínyét felhúzta, mintha vicsorogna, de Cili tudta, hogy neki köszön. Mama mosolyogva bólintott, de nem nézett fel a számítógépéből, serényen gépelt valamit.
– Nemsokára megérkezünk, cicukám – mormolta.
Turbulencia eltűnt. Felhőkutya még úszott mellettük egy kicsit, aztán búcsúzóul meglengette a farkát, és elúszott. Nyomában apró felhőlabdacsok jöttek. Cili számolni kezdett.
– Egy felhőbárány, még egy felhőbárány és még egy...
Arra ébredt, hogy süllyedni kezdenek.
– Kedves utasaink, kérjük, csatolják be a biztonsági öveiket. Hamarosan földet érünk.
Cili arra gondolt, hogy Kókusz cica otthon maradt. Otthon maradt a tollas hajcsatja, és Zoé is, akivel mókusosat szokott játszani. Aztán arra gondolt, hogy a görögországi házban, ahol a nyarakat töltik, ott várja Zeusz cica és a hullámcsobogás. Egy kicsit az is otthon volt. És egy kicsit az is, mikor kinézett a repülő ablakán, és a távolban még meglátta a Felhőkutyát, mellső mancsával evezve vidáman úszott a levegőben.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése