László Zsuzsi illusztrációival
Béla, a sas
A pécsi vidámparkban élt Béla, a sas. Egy műanyagból készült körhinta-gondola volt, amelybe gyerekek ültek be. Béla nagyon boldog volt ilyenkor. Amikor elindult a körhinta, a gyerekek megkapaszkodtak benne, és repülni kezdtek. Akkor ilyeneket rikkantott:
– Én vagyok Béla, a sas. Magasan szárnyalok, a legmagasabban! Szelek ura vagyok, levegő királya! Húúúú....
Csak úgy zengett a park tőle, bár a felnőttek azt gondolták, hogy a gyerekek rikoltoznak.
Béla egyik este egy madárra lett figyelmes, amely az óriáskerék tetején tollászkodott. Egy igazi, húsvér sas volt. Béla eltátotta műanyag csőrét, végignézett műanyag szárnyán és a láncon, ami a hintához kötötte.
Ekkor valami megszakadt benne.
Másnap reggel azt látták a vidámpark dolgozói, hogy Bélának letört az egyik szárnya. Ügyes kezek pár nap alatt rendbe hozták, de többé senki hallotta rikoltgatni:
– Sas vagyok, a levegő királya.
Oszkár, a kókuszrák
A 1907-es Pécsi Országos Kiállításon és Vásáron egy hatalmas kókuszrákot is kiállítottak. A Csendes-óceán egyik szigetéről hozták a Monarchiába, és a ketrecén ez az igen impozáns felirat állt:
„Oszkár, a legnagyobb szárazföldi ízeltlábú.”
A rák nem volt elragadtatva helyzetétől.
Először is nem Oszkárnak hívták. Oaba volt a becsületes neve, de hát itt senki se tudta ezt róla.
A pécsi polgárok sorra megálltak előtte. A napernyős hölgyek fujjogtak, hogy de ronda ez az izé.
– Hát naccsád, maga se túl szép – dühöngött a rák.
A sétapálcás urak arról beszéltek, hogy milyen íze lehet neki.
– A macskádat kóstold meg, ne engem!
A fagyizó gyerekek így kiabáltak hozzá:
– Szia, Oszkár! Hogy vagy, Oszkár?
– Nem vagyok Oszkár, a fenébe is!
Szóval, így teltek a napjai, egyáltalán nem élvezte a népszerűséget, és az sem hatotta meg, hogy olyan fantasztikus eseményen vehet részt, mint a Pécsi Országos Kiállítás és Vásár.
Egyik éjjel elszökött. Az Indóház úton szedte a hosszú lábait. A Mecsek felé tartott abban a reményben, hogy ott talál majd pálmafákat, amikre felmászhat. Közben mondta a magáét:
– Miért van itt ennyi macska?! Mi ez a sok kátyú?! Miért van messze az a hegy?! Miért nincsenek itt pálmafák?! Mit keresek itt a világ végén?! Nem vagyok Oszkár!!!!!
Futott a rák, ahogy tudott, de nem ért az Indóház út végére sem, amikor esni kezdett. Sűrűn szakadt az eső, és a Mecsek felől ömleni kezdett a víz. Egy ilyen áradás magával ragadta Oszkárt, illetve Oabát, és mire észbe kapott, pont a ketrecénél tette le víz. Ahonnan egy órája elindult.
Ekkor nagyot toppantott a kókuszrák az összes lábával, és azt mondta:
– Gedzs!
Ami az ő nyelvén annyit tesz:
– Ó hogy az a pálmafavirágos, kókuszreszelékes, apály-dagályban fogant nyolclábú mindenit, amit a fészkes korall... stb.
Az emberek persze ezt nem hallották.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése