Történetek a Világuccából
 |
| Szántói Krisztián illusztrációja |
Az eperszájú nemcsak a nehéz, bonyolult és különleges szavakhoz vonzódott, hanem az íróeszközökhöz is. Meg a könyvekhez.
Az íróeszközök ugyanis Apust jelentették, a ritka irodai látogatásokat, Zsóóóci anyukáját, aki szintén irodista volt, és a kislány tőle kapta az első Pax márkájú tollát, amit természetesen azonnal tanulmányozni kezdett. Szétszerelni egyszerű volt, de az eperszájú nem elégedett meg a toll egyszerű szét- és összecsavarásával, ó, nem! Tudni akarta egész pontosan, hogyan működik, mitől ugrik ki a hegy, ha a tollszár végén lenyomja a gombot, és egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy a tollbetét nyomot hagy a papíron, hol van a tinta benne.
Papus, aki nyugdíjas lévén jobban ráért tanítgatni az unokáját, jól ismerte a kislányt gyötrő kíváncsiságot, végtére is tőle örökölte, arra azonban álmában sem gondolt, hogy az eperszájú egy hideg őszi napon kióvakodik a műhelybe, és kezelésbe veszi a tollszárat. A betétet egyszerű volt kiszedni, ám a fémmel meggyűlt a baja, a tintacsatornáról a golyóházat nem is volt olyan egyszerű lehúzni. Persze minden csupa tintás lett, az eperszájú be is csípte a fogóval az ujját, némán átkozódott, és a szájába vette, nem törődve a rákenődött tintával.
Miután egy olajos ronggyal alaposan összemaszatolt mindent, sikeresen kipöccintette a golyót. Egy ideig nem is értette, hogy kerül a tintajáratba a golyó, de ahogy az ujja lüktetése alábbhagyott, kigyulladt a lámpa a fejében. „Zseniális!” – gondolta néma és tintás mosolyú elismeréssel, miközben fogalma sem volt róla, hogy a zseniális jelző egy honfitársát[1] illeti. Összeszedte a toll romjait, a csupa tintás ronggyal még egyszer összemaszatolta a munkapadot, aztán a jól végzett csínytevés örömével a kukához ballagott. Pipiskednie kellett, hogy legalább résnyire ki tudja nyitni, belehajította a tollbetét maradványait, aztán a zsebébe nyúlt.
Az eperszájú ugyanis folyton majszolt valamit, leginkább persze almát, amit ilyenkor ősszel könnyű volt leszakítani a fáról, és nagyvonalúan a nadrágszárán megpucolni. Most is lyukat rágott apró egérfogaival a hatalmas jonatánalmába, észre sem véve, hogy az alma is csupa tinta lett a harapásai nyomán. Tökéletesen elfoglalta ugyanis a kérdés, vajon miért kék minden golyósirón. A szót Zsóóóci anyukájától tanulta, meg a szembeszomszédban lakó Ildi nénitől, aki az iskolában tanított.
Az eperszájú már bilin ülő korában eldöntötte, hogy tanár lesz. Mármost a tanárok piros tollal javítanak, vagy piros ceruzával, amivel csak egy a gond, rettenetesen gyorsan fogy. Pedig nem is rágcsálja meg, mint a többi színest. De hát az alma piros, a napkorong is piros, meg a harag is piros, meg a vér is, meg Piroska sapkája, a tulipán… Anyus szerint a napot sárgával kell rajzolni, de az eperszájú ezt badarságnak tartotta, a sárga napkorongban nincs semmi kunszt, mindenki olyat rajzol, egész nap ott van az égen, csak fel kell nézni. Bezzeg a napfelkelte meg a naplemente. Egyrészt olyan szép hosszú szavak, másrészt külön erőfeszítést igényel a megtekintésük. Vagy rettenetesen korán kell kelni, amikor csak Apus van ébren, bár a reggeli vajaskenyeret senki sem tudja jobban megkenni, vagy borzasztóan sokáig kell időt húzni, hogy a naplemente a kertben érje.
Most így ősszel könnyebb volt a naplementét elcsípni, csak a kapu fölötti betongerendára kellett felmászni, ott ette maszatos arccal az almát, csumástól, magostól, és bámulta a vörös félkört, ahogy eltűnt a házak mögött.
– Hát itt vagy, te lókötő! Atyaég, gyerek, hogy nézel ki? ̶ hökkent meg Papus, amikor a kislány leugrott a kapu fölül.
Alaposan megnézte az eperszájút, és a fejét csóválta.
– Na gyere, ezt eltüntetjük. – Óvatosan a kabátujját fogta meg. – Hol sikerült szétbontanod a tollat?
– A műhelyben – vigyorgott csupatinta mosollyal az eperszáj. – De feltöröltem.
– Meghiszem azt, na csak gyere.
Azzal Papus először a műhelybe ment, hígítót öntött a tintás rongyra, és megpucolta a munkapadot. Mielőtt az unokája maszatos képét vette volna kezelésbe, megtorpant. A rongyot végül a szemetesbe dobta.
– Kidobod?
– Összefogja a mindenséget, ha a gépbe kerül, ami tintát te itt elkentél…
Aztán a kerti csaphoz ballagott, az eperszájú követte, miközben egy apró darabka almahéjat próbált nyelvével és az ujjával kipöckölni a fogai közül. Papus a zöld szappannal alaposan bedörzsölte a kislány kezét és a szája körül, majd hideg vízzel lemosta.
– Na – mondta elégedetten, miután az eperszájú szinte ragyogott a nagy tisztaságtól. – Hanem a fogaid ne nagyon mutogasd!
– Igenis! – csapta össze murisan a sarkait az eperszájú, és szalutált. Papus nevetett, és könnyed barackot nyomott a feje búbjára.
– Még jó, hogy nem piros tinta volt.
– Hát van piros tintájú toll is? – A kislány a szemét-száját eltátotta bámulatában.
– Hogyne lenne! Hanem azt nem könnyű lemosni.
– Zöld szappannal se?
– Azzal se. De miért olyan érdekes ez? Azt hittem, a kéket szereted. Olyan, mint a szemed színe. Mint anyádnak.
– Azt is szeretem, de az unalmas. Mindig látom a tükörben. Csak olyankor nem kék, ha bőgök. Akkor viharzöld, mint a Mamusnak.
– Meg apádnak. Olyan a szemük, mint a vihar után nyugvó Balaton vize… Vagy az őszi, szomorú diólevél…
– Vagy mint a Csipikében a kecskebéka, aki gonosz.
Papus azonban nem válaszolt, csak megsimogatta a kislány fejét.
[1] Bíró László József (1899-1985) magyar újságíró, festőművész, feltaláló, nevét legismertebb találmánya, a golyóstoll tette világszerte ismertté.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése