Németh Eszter: Kerekerdő

Történetek a Világuccából

 

Bódi Kati illusztrációja

 

Az eperszájú majszolt. Szokásával ellentétben mogyorós csokoládét, amit Anyus munkahelyén a doktor bácsitól kapott, a főorvos úr aljas módon ezzel akarta lekötni a figyelmét és megnyerni a jóindulatát. Magyarán megpróbálta lekenyerezni, illetve lecsokizni, somolygott az eperszájú gondolatban a csokolédébajsza alatt. Ritkán kapott csokit, de azért ügyes taktikával ette. Elsőre nagyot harapott, hogy az egész szája azonnal megteljen a csokiízzel, utána pedig egészen aprókat, hogy sokáig tartson. A mogyorós csokit különösen szerette. Részben a mogyoró miatt, részben mert azt lehetett rágni, és az apró mogyoródarabokat hosszan piszkálni az egérfogai közötti résekből. Piros mogyorós. A csokoládé azonban a doktor bácsi minden hátsó szándéka ellenére sem tartotta vissza a kószálástól. Már csak azért sem, mert azt nem szabadott. A kórtermekbe szigorúan tilos volt bemenni! Egy darabig a csecsemőosztály ablaka előtt álldogált, és a babákat bámulta, de a legtöbb aludt, így továbbindult. A nénik is aludtak vagy olvastak. Vagy a babájukkal voltak elfoglalva.

Az eperszájú nem értette, hogy ezen ugyan mi olyan szigorúan tilos, rettenetesen unalmas volt, a többi kórházi osztályon legalább történt valami, vagy legalább akadt egy néni vagy bácsi, aki szívesen beszélgetett vele. El is indult a belgyógyászathoz vezető lengőajtó felé, amikor az utolsó kórteremből kiszűrődő furcsa hangokra lett figyelmes. Óvatosan bedugta a fejét. Egy szép, szőke néni sírt. Furcsa, fel-felcsukló hüppögéssel, egészen vörös volt a szeme, és puffadt az arca.

– Csókolom! Miért sírsz? Fáj valamid? – Az eperszájú komoly arccal nézett a szőke nénire, érezte, hogy nem illik mosolyogni.

– A szívem… – felelte hüppögve a néni.

– Ó, akkor nem jó helyen vagy! A szívesek a lengőajtón túl vannak, volt ott egy néni… – az eperszájú hirtelen elhallgatott. Jól megnézte a szőke nénit. – Miért fáj a szíved? – kérdezte szokatlanul csendesen.

– Elvesztettem a babám. – A néni szemébe újra könnyek gyűltek.

– Ó, hát ennél mi sem egyszerűbb! – derült fel megkönnyebbülten az eperszájú. – Ott van a zsineg a fejednél, húzd meg, csenget a nővérkéknek, és idehozzák a babádat. Nem veszett el, csak biztos megmérik a súlyát, meg hogy milyen hosszú. Ne aggódj, nem fáj nekik, megcsiklandják a talpukat közben… – az eperszájú megint elhallgatott. A nénit nézte.

– Még nem is volt igazi kisbaba. Muszáj volt… – de ezt inkább magának mondta, mint a kislánynak. Az odatelepedett az ágy melletti székre, és komolyan nézett a szőke nénire.

– Tudod, a kisbabák nem olyan buták, mint a fölnőttek gondolják. Mamus mindig azt mondja, egy gyerek az csupa szeretetből meg mérgelődésből van. A te babád egy jó nagy adag szeretetet hagyott itt. Látod, hogy csillog?

– Hol csillog? – kérdezte a szőke néni sírva.

– Hát a sok könnyedben. Egyszer világgá mentem a kerekerdőbe, és találkoztam a farkassal, nem, ne aggódj, nem volt rajtam piros sapka, meg az uccaseprővel, aztán hazamentem, és ott sírtak, csak úgy csillogott a sok szeretet…

– Milyen az a kerekerdő? Félelmetes?

– Csak ha félsz. Szerintem a te babád egészen jól érzi ott magát. Kerek, mint a pocakádban, sokan laknak benne, de csak a rosszaknak van félnivalójuk.

– És nem eszi meg a farkas?

– Ugyan, kérlek, egyrészt a farkas Piroska elől költözött oda, másrészt láttál te már kisbabát? Rémesen rondák, pirosak, ráncosak és töpörödöttek, mint egy szomorú szőlőszem… – A néni sírni is elfelejtett, annyira meghökkent az eperszájú szóáradatán.

– Jaj, hát a mazsola! Még ezt se tudod? Látod, esteledik, mindjárt felkapcsolják az undok lámpákat a folyosón. De te csak maradj itt, jó a sötét, el lehet bújni benne, és innen jól lehet látni a naplementét is. A napot pirossal kell rajzolni, ilyenkor a legszebb, látod? A naplemente másik oldalán van a kerekerdő. Mi a babád neve?

– Nincs neki.

– Jaj, de buta vagy, hát, akkor hogyan köszönsz neki, meg hogy hívod, ha meg akarod kérdezni, mi újság a kerekerdőben?

– Erre nem gondoltam… – szipogott a néni. A folyosóról Anyus hangja hallatszott. Mérgesnek tűnt.

– Ajaj, Anyusból kifogyott a szeretet… – az eperszájú összerezzent, és egész kicsi lett.

Anyus benézett az ajtón. Az arca olyan piros volt, mint a naplemente.

– Ne szidja meg, kérem, nővérke! Olyan jó, hogy itt volt, nem maradhatna még egy kicsit? – nézett a szőke néni Anyusra, de már nem sírt.

– Indulnunk kell haza… De nem szidom meg. Pihenjen, nehéz napja volt. A doktor úr írt fel egy enyhe altatót, hamarosan megkapja. – Azzal az eperszájú felé nyújtotta a kezét, aki engedelmesen lecsusszant a székről, és Anyushoz lépett. Szorosan megfogta a kezét.

– Köszönöm. Mondd csak – nézett a szőke néni hirtelen a kislányra –, hogy hívnak?

– Pöszke. – Aztán csibészesen elmosolyodott. – Szerintem a babád fiú, azt gondolom, Barnabás Boldizsár…

– Mint a Végtelen történetben… – a szőke néninek mosolygott a szeme. – Köszönöm.

– Tudod, mi a jó a kerekerdőben? – nézett rá somolyogva az eperszájú. – Hogy körbeér. Viszontlátásra! – tette még hozzá udvariasan.

A mogyorós csoki darabkáit hazáig pöckölte a nyelve hegyével, és azon drukkolt, a szőke néninek nehogy eszébe jusson a Végtelen történet nagyon is gonosz farkasa, mert akkor a végén még felfalja a kerekerdőt Barnabás Boldizsárostól.

 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt