Dobó Dorottya: Matyi és a robotváros

 

Zelei Marcell illusztrációja

Hallottál már a világ első robotvárosáról? Éppen olyan, mint a város, amiben te élsz, leszámítva, hogy itt mindenki robot. Robotszülők élnek robotházaikban, robotmunkahelyeken robotolnak nap nap után, robotiskolába hordják a robotgyerekeket, akiket robottanárok tanítanak reggeltől estig. Mindenki robot, kivéve Matyit.

Matyi volt az egyetlen igazi kisfiú az iskolában, és emiatt sokszor egyedül érezte magát. A szünetekben leginkább fára mászni szeretett, de a robotgyerekek ilyenkor töltőre tették magukat, és nem értették, hogy Matyi miért nem teszi ugyanezt. Addig csúfolták őt a furcsa szokása miatt, hogy egy idő után már ő sem akart a szünetben az udvarra menni, csupán az ablakból nézte a fákat. Előfordult, hogy a robotgyerekek programkódjába hiba került, ilyenkor segítettek egymásnak kijavítani azt, és a robottanár néni nagyon büszke volt rájuk. Matyira azonban soha nem volt büszke, mert ő senkinek sem segített, sőt azt sem tudta, mi az a programkód. Amikor Matyinak szálka ment az ujjába, szerette volna, ha segítenek neki kiszedni, ám a fényes aluötvözettel borított robotok még sosem láttak szálkát, és jobbnak látták, ha távol maradnak tőle, mielőtt még megkarcolják vele magukat. Az ebédszünet sem volt könnyebb. Matyi legszívesebben milánói makarónit vagy kakaós palacsintát szeretett volna enni, ám a robotgyerekek a gépzsírt kedvelték a legjobban, így rendszerint ez volt a menü. Matyi fintorogva szagolgatta a tányérjában a gépzsírt, és nem értette, hogy a többi gyerek hogy tudja megenni. Egy-két kanállal minden nap szürcsölt belőle, mert a robottanárok megbüntették ebéd után, aki érintetlenül hagyta a tányérját, de estére mindig megfájdult tőle a hasa.

Matyi sokszor érezte úgy, hogy más, mint a többiek. Szeretett volna olyan lenni, mint az osztálytársai, de nem tudta, mit kellene ehhez tennie.

Egy reggel csillogó ezüstszínű ruhát vett fel, és egy fémvödröt húzott a fejére abban bízva, hogy így végre ő is robotnak érezheti magát. A többiek azonban kinevették, amikor meglátták. Egy másik nap segíteni szeretett volna az egyik osztálytársának, és megpróbált kijavítani egy hibát a programkódjában, de csak még nagyobb galibát okozott vele, így a robotgyerek egy hétig nem tudott iskolába járni, Matyi pedig újabb büntetést kapott. Dühös volt, és úgy érezte, hogy neki soha nem lesznek barátai.

Este, mikor álomra hajtotta a fejét, az eget nézte, és arról ábrándozott, hogy talán valahol messze él még egy gyerek, aki olyan, mint ő. Egyszer csak meglátott egy hullócsillagot, és eszébe jutott, hogy ha ilyenkor kíván valamit, az valóra fog válni. Nem is kellett sokat gondolkodnia, azonnal tudta, mit szeretne. Lehunyta a szemét, és minden erejével a kívánságára koncentrált. Azt kívánta, hogy bárcsak ő is robotfiúvá változna.

Matyinak nagy szerencséje volt, ugyanis egy angyal meghallotta a kívánságát. Leszállt hozzá éjszaka, és bekukucskált az ablakon. Matyi ugyan nem tudta, de az angyal már jól ismerte őt. Sokszor vigyázott rá, miközben fára mászott, és mellette volt mindig, mikor fájt a hasa a gépzsírtól. Az angyal szomorúan nézte az alvó kisfiút, aki mackóját ölelve feküdt, és arról álmodott, hogy reggelre robotgyerekké változik. Matyi fölé emelte a kezét, pár percig mozdulatlanul állt, ám végül meggondolta magát, és leeresztette. Túlságosan szerette Matyit ahhoz, hogy teljesítse a kívánságát. Így másnap reggel, mikor felkelt, Matyi még mindig igazi kisfiú volt, és örökre az is maradt.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt