Zsolt kedvencei: Tenyérélen – Égen-földön

 

Simonyi Cecília illusztrációja

 

Szabó Imola Julianna: Tenyérélen

 

Bevackolok a láthatatlanba. A kékbe, ami úgy illan el a város felett, akár a füst. Háztetőt formálok a fényből, tenyérélre hajtom a fejem. Éjjel hűvösebbek a hangok, szinte kongatnak a tálak hasán. Kocognak a megfakult árnyak, hátamra terítem őket. Fekete is lehetnék, ha nem lenne most minden fehér. Havas. Üres. Tiszta. Anya szerint az éhség vak madár, oda száll, ahol éppen nem tépik a szárnyát. Nem tehetek róla. Magokat és morzsákat kaparok a zsebrésemből. Olyan apró, mint az ágyamon a párna. Tollak repülnek, akár a könyvlapok. Miféle tinta a könny, ha láthatatlan? Éjjel hidegebbek a hangok. Szelídítem őket, mint langyos radiátor a lila ujjakat. Anya szerint madarak leszünk, átvágjuk a távolság kötelét, és újra visszajöhetünk a földre. Fa leszek ebben a parkban. Kő leszek a Holdban. Vas, a szilánk élén. Fény, a kiégett résben. Tó leszek, vagy egy gally. Csak ember. Csak ember ne legyek újra.

Kovács Janka-Bernadett (5 és fél éves): Mi lenne, ha madár lennék?

Miklya Zsolt: Égen-földön

 

Égen cinke lennék,

földön kócsag, árva.

Égre dalom vinne,

aranycinke szárnya.

Vízparton maradnék

víztükörbe zárva.

 

Égen csillag lennék,

földön porszem, apró.

Csillagfény fonálból

szőtt pléd alatt alvó.

Learatna a Nap,

nappali fénysarló.

 

Otthon hárman lennék,

három madárgyermek.

Akik csak röpködnek,

s közben énekelnek.

Anyának, apának,

madárnak, Istennek.

 

 

Eredeti megjelenés: Tenyérélen – Égen-földön