Csillagles
 |
| Hanga Réka illusztrációja |
Borz éjjelente körbeszimatolta az erdőt, és ennivalót keresett. Az orra mindig szorosan a földre tapadt, de egyszer véletlenül felnézett az égre, és meglátott egy csillagot.
– Látni szeretném a Tejutat – határozta el.
Körbe-körbe járt az erdőben, de sehol sem talált a fák között olyan rést, ahonnan látható lett volna. Másnap csomagolt magának egy konzervkukacos szendvicset, hogy ne kelljen ennivaló után kutatnia, aztán elment Kakukkhoz.
– Felrepítesz a legmagasabb fa tetejére? Látni szeretném a Tejutat.
– Nagyon szívesen megtenném, de nem bírlak el. Nyúlnak van távcsöve, kérdezd meg, hátha kölcsönadja. Azzal jobban láthatod.
Nyúl odúja sötétbe burkolózott, az egész család aludt. Borz halkan megkocogtatta az ajtót. Aztán kicsit hangosabban, majd a biztonság kedvéért sokkal hangosabban is.
– Mi az? Tűz van? Visszaköltözött Róka az erdőbe? – dugta ki a fejét Nyúl az ajtón.
– Kölcsönadod a távcsövedet?
– Pont most? Az éjszaka közepén?
– Igen. Látni szeretném a Tejutat.
– Hát jó – felelte Nyúl, és előkereste.
Borz belenézett.
– Nyúl, ez borzasztóan homályos.
– Tudom – felelte Nyúl ásítva. – Teljesen használhatatlan. De az erdőn túl van egy domb, a tetején magasles. Próbáld meg onnan.
Borz lelkesen galoppozott a domb felé, aztán megtorpant az erdő szélén, mert emberszagot érzett. A magaslesen egy vadász kuporgott. Borz várt és várt, de a vadász csak akkor hagyta el a tornyot, amikor felkelt a nap, és már nem látszottak a csillagok.
Másnap este, amikor a vadász a dombra ért, csodálkozva állt meg a magasles előtt. Körbe volt kerítve piros szalaggal, és egy tábla lógott róla:
„Életveszély miatt ma nem látogatható.”
A vadász bosszúsan hazacaplatott. Pedig valaki mégis felmászott a lesre, mert amikor a vadász a következő estén újra próbálkozott, egy bontatlan kukackonzervet talált a padon, meg egy cetlit:
„Ne vadássz, inkább egyél kukacot és nézd a Tejutat! Innen az egész látszik.”
Vadas Máté illusztrációja
Jó telet, Borz!
Borz beleszimatolt a levegőbe. Már egyáltalán nem volt nyárszag, hanem nagyon őszszag, és először az évben egy icipicit télszag is. Borz hümmögött egyet, aztán komótosan elindult a falu felé, és zsákmányolt egy hosszúkás sütőtököt. Kirakta a ház elé.
Amikor az erdő lakói meglátták a tököt, a kamrák polcainak mélyéről előbányászták a pattogtatni való kukoricát, amit egész nyáron tartogattak, és még a legtorkosabbak sem dézsmáltak meg.
Néhány nap elteltével Borz fogott egy vastag, fekete alkoholos filcet, és hosszában megrajzolta vele a sütőtök felező vonalát. Ahhoz képest, milyen nagy ásókarmai voltak, elég ügyesen dolgozott. Aztán nekiállt, és pontosan lerágta a tök egyik felét. Onnan tudta, hogy a vonalnál jár, hogy az alkoholos filc festéke keserű. Amikor végzett, pihent egy napot.
Másnap kikaparta és megeszegette a tökből a magokat, és a húsát is vékonyabbra rágta. Utána megint pihent egy napot.
Az állatok elővették a kukoricapattogtató lábost.
Másnap megjelent Borz ajtaja előtt a faluból az egyetlen szamár. Nem kopogott, csak megvárta, amíg Borz magától előjön alkonyatkor.
– Megvan a tök? – kérdezte köszönés helyett.
– Meg – felelte komoly képpel Borz.
Erre a szamár átnyújtott neki nyolc hosszú szőrszálat a farkából.
Borz fogta a kirágott tökhéjat, ráerősített egy félbetört kukoricaszárat, a kukoricaszárra kifeszített négy szamárszőrt. A kukoricaszár másik felére kifeszítette a másik négy szamárszőrt.
– Kész – mondta Borz.
– Hangolunk? – kérdezte Szamár.
– Ühüm.
– IÁÁÁÁÁ – üvöltötte Szamár.
Borz felemelte a tökhegedűt és a kukoricaszár-vonót, és az Á hangra hangolta be a hangszert.
Az állatok az erdőben elkezdték pattogtatni a kukoricát.
– Tökéletes a hangja – mondta Borz elégedetten, felült Szamár hátára, és hegedülni kezdett. Amíg Szamár végigbandukolt vele az erdőn, Borz eljátszotta a tavaszt, a nyarat meg az őszt. Benne volt a játékában minden, ami egy erdőben történhet: születések, nagy hajszák, megevések, szüretek, esők, szelek, virágzások, hervadások, sőt még a vadméz íze is. Az állatok meghallgatták, aztán ünnepélyesen elfogyasztották a pattogatott kukoricát.
– Nyakunkon a tél – mondták.
Borz visszatért a várába. Leszerelte a hegedűről a szőrszálakat, és Szamárnak adta a kukoricaszárat meg a tökhéjat. Szamár mindkettőt jóízűen elropogtatta.
– Jó telet, Borz! – búcsúzott Szamár.
– Jó telet, Szamár! – mondta Borz, aztán bement a várába, becsukta a kukafedélből készült ajtót, a hálókamrában magára húzta a paplanját, és aludt tavaszig.
Hanga Réka illusztrációja
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése