– Ebből aztán elég! – kiáltott fel a 14-es számú ház egy szeles reggelen. – Sajttá lyuggattok! Olyan vagyok, mint egy pár zokni elveszett, lyukas fele!
– Most akkor sajt vagy zokni? – kekeckedett a padlásán lakó bagoly.
A 14-es számú, ütött-kopott házban nem lakott más, csak egerek, tücskök, poloskák, gyíkok, pókok, hangyák, molylepkék, a padlásán pedig denevérek és a kekeckedő bagoly. Ezek a lakók pedig rágtak, fúrtak, kapartak.
– Rátok fogok omlani, és nem lesz otthonotok – nyafogott a ház.
– Ne panaszkodj, hanem keress egy embert, aki kitakarít – javasolta a bagoly.
– Még csak az kéne! – cincogták az egerek. – Az emberek azonnal egérfogót tesznek mindenfelé, és nekünk nyekk!
– Meg szúnyogriasztót, molycsapdát, mindenmérget – tették hozzá a hangyák. – Miattuk költözött ide a boly. Itt végre nem lakik ember, és nyugtunk van.
A ház gondolkodni kezdett.
– A bagolynak igaza van – dünnyögte. – Kéne egy gazda, aki kitakarít. No, de azt mégsem szeretném, hogy mérgezze az állatokat! Hiszen mégiscsak ők a lakóim! Sehogy sem lesz ez jó…
A ház sírva fakadt. Az egerek rágta lyukakon, amelyeken eddig sípolva nyomult befelé a szél, most kifelé csordogáltak a könnyei, az utcán elindult egy csip-csup patakocska.
Arra járt egy kóbor kutya, és belelefetyelt.
– Brrr, ez sós! – fintorgott. – Vajon honnan jön a víz, ha nem esik az eső?
– Neked meg mi bajod? – kérdezte a kutya.
– Szétrágnak a bennem lakó egerek, gyíkok, poloskák, molyok…
– Miért nem szerzel egy gazdát?
– Mert az meg fogja mérgezni az egereket, gyíkokat, poloskákat, molyokat…
A kutya gondolkodott egy kicsit, aztán bement a házba, keresett egy üres papírlapot meg egy tollat, és írni kezdett. A ház nem látta, mit ír a kutya, csak akkor jajdult fel, amikor kiszögelte a papírt a ház ajtajára. Aztán a kutya elköszönt, és ment tovább a dolgára.
Teltek, múltak a napok. A ház egyre lyukasabb és egyre szomorúbb lett. El is felejtette, hogy egy papír lifeg az ajtaján. Aztán egy szép, napos délelőtt megállt a ház előtt egy ember. Két nagy bőröndöt cipelt, meg egy letakart kalitkát. Leszakította a papírt a kapuról, gondosan összehajtogatta, és eltette a zsebébe. Belépett a házba, és felsóhajtott.
– Végre egy otthon, ahonnan nem zavarnak el – sóhajtotta, és letette a bőröndöket. A bőröndökből és a ketrecből zirregés, zurrogás, károgás, krákogás, brekegés hallatszott.
A kutya újra ott ólálkodott az utcában. Egy sarokkal odébb, egy bokor mögül figyelt.
– Jaj, most mi lesz? – kiáltott oda neki a ház. – Rendet fog rakni? Meg fog javítani?
– Igen, és nem leszel többet lyukas, meg ütött-kopott.
– És meg fogja mérgezni a lakóimat?
– Ugyan, esze ágában sincs!
Odabent az ember kinyitotta a bőröndöket és a kalitkát. Először tekeregve kúszott elő egy szőrös boa, aztán felrebbent egy marék helipók, majd ötvenöt- hatvanhat- és hetvenhétlábúk szedték pici lábukat, végül apró egérmukik és mukiegerek. A kalitkából hangos károgással kiugrott egy csupaszvarjú.
Az ember nekiállt takarítani, és amikor már minden ragyogott, házirendet akasztott ki az állatoknak, hogy mit szabad, és mit nem. Rágni, fúrni és kaparni például egyáltalán nem volt szabad. Kiírta egérnyelven, póknyelven, poloskanyelven, mindennyelven.
Legvégül elővette a papírlapot a zsebéből. Szépen bekeretezte, és kiakasztotta a falra. A papírlapon kutyakaparással ez állt:
Hát így talált otthonra a kóbor zoológus, és így lett gazdája a 14-es számú háznak.
Szerkesztette: Németh Eszter
A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház
5. Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó
6. Bertóti Johanna: kutyamonológ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése