Halász Bálint: Rettenetes Bendegúz

 

Azt mesélik, a Domb utcában egy napig állt egy toronyház. Egy késő nyári, felhős éjszakán ereszkedett le az égből a tizenhármas szám alá, egy foghíjtelekre. Előtte csak a környékbeli gyerekek jártak oda focizni és velük kergette a labdát egy koromfekete szőrgomolyag. A kóbor kutyát mindenki jól ismerte környéken. Fügének hívták, igaz, senki nem tudta, ki nevezte el így. De a Domb utcában a furcsaságok az élet megszokott részei voltak: a tizennégyes szám alatt egy németül folyékonyan társalgó papagáj lakott, a huszonöt előtt egy himalájai selyemfenyő szendergett és álmában a tobozairól énekelt. Így az égből pottyant torony fel se tűnt volna, ha a házzal együtt nem érkezik meg rettenetes Bendegúz is.
– Mit bámulsz? – rivallt le Bendegúz Fügére az új ház negyedik emeletéről.

Füge éppen körbeszaglászta az épületet, közben fel-fel pillantott az ablakból kihajoló torzonborz, krumpliorrú, pipáját rágó, hajóskapitány sapkát viselő idegenre. Bendegúz ordításától Füge összerezzent. Szerencsére ekkor érkezett meg Fülöp, a csupa mosoly fiú. Most is fütyörészett és kapuskesztyűben a labdáját pörgette. Meglepetten nézett a fülét-farkát behúzó Fügére, aztán fel a toronyra.
– Micsoda palota! – füttyentett nagyot.
– Nem palota, parancsnoki híd, és én vagyok a kapitány – dörrent rá  fentről Bendegúz.
– Micsoda klassz foglalkozás! – csettintett Fülöp. – Gyere, Füge – intett a kutyának – passzolgassunk a ház tövében!
– A fedélközben tilos a focizás! – ordított rájuk Bendegúz.
A szomszédban az állandó kiabálásból elege lett a papagájnak, odaszállt Bendegúzhoz.
– Entschuldigung – szólította meg.
– Matróz nem karattyol! – förmedt rá Bendegúz és ráborította a sapkáját a madárra.
 Ahogy a papagáj ijedtében elhallgatott, a himalájai fenyő felsírt, mert felébredt az éktelen lármára.
– Tobozocskáim! – számolta a fa ijedten a terméseit ide-oda hajladozva.
– Nincs nyekergés! – Bendegúz nagyot pöffentett a pipájával, a füst beborította a fenyőt, amitől a fa megdermedt. Füge kétségbeesetten tekintett fel Fülöpre.
– Bendegúz nem gonosz, csak egy partra vetett kapitány – mosolygott vissza a kutyára a fiú – De ezen mindjárt segítünk! – mondta és besurrant a tizenhármas házba.
Bent megkereste a fürdőszobát és megnyitotta az összes csapot. Majd kiosont és hátát neki döntötte a ház kapujának. Hamarosan a tizenhármasban már a negyedikig állt a víz, olyan magasan, hogy még Bendegúznak is a ruhásszekrény tetején kellett menedéket keresnie. De a sapkáját az asztalon felejtette, gyorsan érte nyúlt, hogy a fejébe nyomja. Kiszabadult a papagáj, és kiröppent az ablakon!
– Hilfe! – rikácsolt. Ezt hallva a fenyő azonnal a madár segítségére akart sietni, megrázta magát, ettől eloszlott a füst. A fa megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert látta, hogy a papagáj visszatért az otthonába, a kedvenc karosszékében olvasta a Diótőrőt, persze eredeti nyelven. A fenyő még gyorsan megszámolta a tobozait, amitől újból elálmosodott  és visszaaludt. Így már annak nem volt tanúja, hogy tizenhármas szám alatti toronyházat az áradat magával vitte, egészen a várost kettészelő folyóig.
Állítólag a ház egészen a Fekete–tengerig sodródott, ahol Bendegúzból rettegett kalóz lett. De lehet, hogy ez mese, mint ahogy az is, hogy a Domb utcában egy napig állt egy toronyház. Én a papagájtól hallottam, de lehet, hogy rosszul értettem, mert akkora volt a zaj. Lent, az utcában a selyemfenyő énekelt, a gyerekek fociztak, én meg még csak akkor barátkoztam a némettel. Furcsa egy nyelv, mint az élet a Domb utcában.

Szerkesztette: Majoros Nóra


A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház
5. Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó
6. Bertóti Johanna: kutyamonológ
7. Majoros Nóra: A szomorú ház
8. Smelka Sándor: Tanika és a Mindent Utánzó Umbrella Madár
9. Csányi Szilvia: Sakk? Matt!
10. Miklya Zsolt: Három ablak