Smelka Sándor: Sétáljunk a réten

 

Illusztráció: Kovács Réka

– Mi van a kalapod alatt?

– A hajam, Tanika!

– Az csicsereg így?

– Nem, a gondolataim csicseregnek.

– Hogy csicseregnek a gondolatok?

– Az előbb kisétáltam a rétre, és hopp, a madárcsicsergés egyszerre csak beugrott a fejembe.

– Ha kimegyek a rétre, az én fejembe is beugrik?

– Hát, ettől senki sincs biztonságban.

– És nem fáj?

– Nem ám! Csak meg kell szokni, mert először kicsit zavaró, hogy csikiz a sok csicsergés.

– Hogy történik?

– A legfontosabb az, hogy nyitott füllel kell járni a réten. A madárcsicsergés csak a nyitott füleket keresi. Ez a legfontosabb.

– Lám, ez érdekes. Mik vannak még kint a mezőn?

– Mályvaillat, szélsuhogás, napfény.

– Ezek is beugranak a fejedbe?

– Igen, a fejedbe, orrodba, füledbe, szívedbe.

– Az orromba?! A fülembe, a szívembe?! Az se fáj?

– Nem, Tanika. Eleinte kicsit csikizi a szívedet, a füledet, főleg az orrodat. Minél többször mész ki a rétre, annál kellemesebb lesz.

– Tudod, mit? Mi lenne, ha kimennénk a rétre, és összeszednénk egy nagy-nagy kosárral madárcsivitelést, mályvaillatot, szélsuhogást, napfényt!

– Mit csinálnánk vele?

– Hazahoznánk a faluba az egész batyut, és hagynánk, hogy mindenki fejébe, orrába, fülébe, szívébe beugorjon ez a sok-sok minden.

– Á, ezt így nem lehet. A madárcsivitelést, a mályvaillatot, a szélsuhogást, a napfényt nem lehet hazahozni kosárban.

– Szatyorban se?

– Abban se. Csak a fejedben, orrodban, füledben, szívedben lehet hazavinni a csivitelést, a mályvaillatot, a szélsuhogást, a napfényt. Mindenkinek ki kell mennie ehhez a rétre.

– És mi kimegyünk?

– Menjünk.

– De ugye nem fog fájni?

– Nem, Tanika, nem fog fájni.