Miklya Luzsányi Mónika: A rőthajú tündér

 

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

 

A Négyszögletű Kerek Erdő csendjét ordítás verte fel. Mit ordítás? Üvöltés, acsargás, bömbölés, jajveszékelés, zokogás, sírás-rívás és hüppögés hangja.

Mert Bruckner Szigfrid először ordított, aztán üvöltött, majd mérgesen acsargott, végül jajveszékelve zokogott, mígnem aztán lassan lecsendesedett, és a sírás meg a rívás halk hüppögéssé szelídült. Az az igazság, hogy az ordításra, üvöltésre, acsargásra és bömbölésre senki sem figyelt fel különösebben a Négyszögletű Kerek Erdő lakói közül. Mert Bruckner Szigfrid volt az, aki ordított, üvöltött, acsargott és bömbölt. És ez nem volt újdonság, ugyanis Szigfrid elég gyakran ordított és acsargott, netán üvöltött és bömbölt. Vagy fordítva. Ugyanis Szigfrid egy oroszlán volt. Egy kiérdemesült cirkuszi oroszlán.

De amikor a bömbölés jajveszékelésbe csapott át, arra már Maminti felkapta a fejét:

– Ejnye, itt valami baj készülődik.

Amikor a jajveszékelés zokogássá szelídült, arra már Aromo is hegyezni kezdte a fülét:

– Tán Szigfridnek valami baja van?

A sírásnál Ló Szerafin összenézett Nagy Zoárddal. Ők nem szóltak semmit, csak lassan elindultak a hang irányába.

A rívásnál Szörnyeteg Lajos a mellkasához kapott:

– Megszakad a szívem, ha így folytatja! Szigfridnek valami naaaagy fááájdalma van! – és könnyeit törölgetve feltápászkodott, hogy elinduljon.

– Jaj, Szigfrid! Jaj! – sikoltotta Vacskamati, és azonnal a nyakába kapta a lábát, úgy rohant, mert tudta, hogy ennek már fele sem tréfa.

Éppen akkor érkeztek oda mindnyájan a Négyszögletű Kerek Erdő közepére, amikor Szigfrid könnyeit törölgetve Dömdödöm vállára hajtotta a fejét.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

– Tudom – válaszolta Szigrfrid. – De ettől nem leszek boldogabb.

És nagy levegőt vett, hogy újra rákezdjen az üvöltésre, ordításra, acsargásra és bömbölésre.

– De mégis, mi baj? – vágott gyorsan közbe Mikkamakka, nehogy Szigfrid belekezdjen újra.

– Eltűnt… Elveszett… Porrá lett… Elpárolgott… Elenyészett… Felszívódott… Odalett… – válaszolta Szigfrid, és minden egyes szónál nagyot csapott a mellkasára. – Nincsen sehol.

– De micsoda? Mi az, ami eltűnt, elveszett, porrá lett, elpárolgott, elenyészett, felszívódott, odalett? – kérdezték mindnyájan.

Bruckner Szigfrid először nagy szemeket meresztett rájuk. Azután hatalmasra nyitotta a száját, és mindenki azt hitte, hogy elkezd ordítani, üvölteni, acsarogni vagy netán bömbölni. De ehelyett inkább csak kapkodta a levegőt, a feje elvörösödött, és fájdalmas arccal verte a mellkasát.

– A szívverésed hagyott ki? – tudakolta Szörnyeteg Lajos. – Netán sztrókot kaptál?

– Leállt a keringésed? – gondolkodott Aromo.

– Vagy a memóriád hagyott cserben? – aggódott Vacskamati.

És már ugrottak is, hogy szívmasszázsban részesítsék Szigfridet, Vacskamati meg körülöttük ugrált, és azt kiabálta:

– Mondd utánam Szigfrid, mondd utánam: egy, megérett a megy, kettő, csipkebokor vessző, na mi a három, Szigfrid, mi a három???

De Szigfrid egyikre se válaszolt, hiába próbálkozott Vacskamati, se a háromra, se négyre, se tízre, nem válaszolt semmit, csak hápogott vörös fejjel, és egy mozdulattal lerázta magáról Aromót és Szörnyeteg Lajost.

– Szerintem ennél komolyabb baja van. Lehet, hogy elveszítette az otthonát – szólt Nagy Zoárd, és Szigfrid levegővétele rendeződni kezdett.

– Vagy az a baj, hogy nem csodál már senki? – érzett vele együtt Ló Szerafin, és Szigfrid feje visszanyerte eredeti színét.

– A büszkeséged tört porrá? – kérdezte Mikkamakka, és az kiérdemesült cirkuszi mintha bólintott volna.

Erre persze mindannyian elkezdték győzködni, hogy hiába veszítette el a cirkuszt, a Négyszögletű Kerek Erdő az otthona, és hogy ők úgy csodálják, mint senkit a Földön, és hogy büszkének meg igazán büszkék rá, hiszen nincs más, aki úgy tudna ordítani, bömbölni és acsarogni a Négyszögletű Kerek Erdőben, mint Bruckner Szigfrid.

Szigfrid elmosolyodott, de még mindig nem tudott megszólalni a felindulástól.

– Lehet, hogy az a baj, hogy elhagytak az emlékeid? – nézett az oroszlán szemébe Maminti, mert tudta, hogy az öreg oroszlánokkal ilyesmi gyakran előfordul.

– Dömdödöm? – tette hozzá Dömdödöm.

– Jól mondod, Dömdödöm – bólintott Szigfrid –, és te is, Maminti. Elveszítettem az emlékeimet. Egyre sem emlékszem – és Szigfrid szeméből ismét hullani kezdtek a könnyek. Már nem ordított, nem üvöltött, nem acsargott, nem is rídogált és nem hüppögött. Hanem csak csorogtak a könnyei némán. És ez még szomorúbb volt, mint amikor hüppögött, sírt-rít vagy éppen jajgatott.

A Kerekerdő lakói csak álltak némán. Mert mit lehet erre mondani? Vagy mit lehet tenni? Semmit. Mert ha valaki elveszíti az emlékeit, akkor husss… Nincsenek többé. Nem tehettek mást, mint körbeölelték Bruckner Szigfridet, és együtt sírdogáltak vele.

Leghamarabb Aromo unta meg.

– No, ebből elég! – pattant fel. – Lehet, hogy elveszítetted az emlékeidet, de mi adhatunk neked újakat!

– Bodorítsunk bárányfelhőket – javasolta Mikkamakka.

– Ültessünk virágot! – lelkesedett Vacskamati.

– Álmodjunk szépeket! – bólintott Szörnyeteg Lajos.

– Rendezzünk futóversenyt! – galoppolt körbe Ló Szerafin.

– Vagy súlyemelőversenyt! – toldotta meg Maminti.

– Bukfencezzünk! – szólt Aromo.

– Esetleg járjuk körbe a világot – tanácsolta Nagy Zoárd.

– Dömdödöm – szólt határozottan Dömdödöm, és ezzel mindenki egyet is értett.

Elhatározták, hogy másnap bárányfelhő-bodorítással kezdik a napot. De előbb lefekszenek aludni, mert már későre jár.

 

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

 

Másnap reggel ki is feküdtek mindannyian a tisztásra, és nagyon nekikészülődtek a bárányfelhő-bodorításnak. Mind ott voltak a réten, csak Szigfrid hiányzott. De nem kellett sokáig várniuk, mert hamarosan megérkezett. Üvöltve természetesen, de ez az üvöltés most nagyon vidámnak hangzott:

– Megvan! Megvan! – ordította Szigfrid. – Megvan az egyik emlékem.

És egy lapot lobogtatott, amin egy gyönyörű, színes rajz ékeskedett. A rajzon Bruckner Szigfrid volt látható, fiatalon és erősen, amint éppen hat elefántot emel a feje fölé.

– Ez volt az egyik kedvenc mutatványom! – lelkesedett Szigfrid. – Naaagy erő kellett hozzá, aaaakkoraaaa, amekkoraaaa csak nekem volt az egész világon. És az elefántokat is ügyesen kellett egymásra helyezni, hogy le ne boruljanak a nagy emelés közben. Az elsőt a hátára fektettem, aztán keresztbe rá a másodikat, utána megint a harmadikat… – kezdte magyarázni, és csak mesélte és mesélte a cirkuszi élményeit. A kerekerdő lakói ámulattal hallgatták. Annyira elámultak, észre se vették, hogy eltelt a nap, és lassan este lett.

– Ó, de álmos vagyok – szólt Maminti. – Lehet, hogy holnapra kellene hagynunk a bárányfelhő-bodorítást.

Ebben megegyeztek. De másnap sem bodorítottak egyetlen bárányfelhőt sem. És harmad- meg negyednap sem. Mert másnap Szigfrid egy újabb rajzzal érkezett meg, amin még csak kis oroszlánkölyök volt, és a testvéreivel hancúrozott. Harmadik napon egy olyan rajzot hozott, amin a Eiffel-torony tetején egyensúlyozott, a negyediken éppen szerelmet vallott egy szép oroszlánhölgynek. És egész nap csak mesélt és mesélt az emlékeiről.

– Te Szigfrid – kérdezte az ötödik napon Aromo, amikor az oroszlán egy újabb rajzzal jött elő. – Honnan veszed te ezeket a rajzokat?

– Nem veszem – válaszolta az oroszlán –, találom.

– Hogyhogy találod? – kapta fel a fejét Vacskamati is.

– Hát úgy, hogy találom. Járok itt, járok ott, és minden nap találok egyet valahol.

A kerekerdő lakói összenéztek. Nem kellett szólni, mindannyian ugyanarra gondoltak. A rajzok nem lesznek maguktól. A rajzokat meg kell rajzolnia valakinek. El is határozták, hogy kilesik, ki a titokzatos alak, aki megrajzolja Bruckner Szigfrid álmait.

Úgyhogy este szép jó éjszakát kívántak Szigfridnek, de ők maguk nem feküdtek le, hanem lesben álltak a Négyszögletű Kerek Erdőben. Nagy Zoárdnak volt a legkönnyebb dolga, mert csak megállt az erdő szélén, és nem lépegetett. Mikkamakka felmászott egy fára, Vacskamati összegömbölyödött egy bokor alatt, Szörnyeteg Lajos elbújt egy kő mögé, és csak egy egészen kicsit látszott ki mögüle, Ló Szerafin meg csak állt a pataknál, és próbált beleolvadni az esti kékbe. Aromo persze nem tudott lenyugodni, futkosott körbe-körbe, Dömdödöm azt játszotta, hogy ő az esti fuvallat, és egészen lágy hangon suttogta:

– Dömdödömm… Dömdödömm…

Maminti meg elbújt a réten egy virágkehelyben. Nem is kellett sokáig várnia, rövidesen megjelent egy másik tündér. Persze nem volt kicsi és zöld, mint Maminti, és szárnyai sem voltak, de Maminti azonnal tudta, hogy a rőthajú, szalmakalapos lány ugyanúgy tündér, mint ő maga.

A rőthajú tündér letelepedett a fűre, rajzmappát varázsolt elő, levette a kalapját, a kontyából tűfilcet, ceruzákat húzott elő, és azonnal rajzolni kezdett. Annyira elmélyedt a munkában, hogy még a nyelvét is kidugta rajzolás közben. És persze azt sem vette észre, hogy Maminti letelepedett a vállára, és onnan nézi, mit rajzol a tündértársa. Bruckner Szigfridet rajzolta, amint éppen átveszi a Világordító Verseny aranyérmét.

– Ó, de szép – sóhajtott fel Maminti, amikor a tündér befejezte a rajzot. – Szigfrid nagyon fog örülni neki!

A rőthajú tündér úgy felugrott, mint akit megcsíptek.

– Te… Te látsz engem? – kérdezte csodálkozva.

– Hát persze, hogy látlak – szólt Maminti –, a tündérek azonnal felismerik egymást. Maminti vagyok – nyújtott kezet a zöld tündér a rőtnek. – És téged hogy hívnak?

– Bókaditi – válaszolta az meglepetten, és óvatosan megrázta Maminti apró, zöld kezét.

– Ezek szerint te rajzoltad le Szigfrid emlékeit? – kérdezte Maminti. Vagyis inkább állította. Vagy kijelentette. Esetleg megállapította.

– Igen… – bólintott a rőttündér. – De nem sikerültek valami jól azok a rajzok…

Maminti szeme elkerekedett:

– Miért nem?

– Hát, az elefántok agyara nem fért el rendesen, és egy kicsit kilógnak a képből, Szigfrid anyukájának a szeme színe nem lett elég zöld, az Eiffel-torony meg nem elég magas…

– Ó, dehogy! Csudajó rajzok lettek azok! – lelkesedett Maminti.

– Jók, jók, de nem elég jók… – hajtotta le a fejét szomorúan a rőthajú tündér – mások biztos sokkal jobban meg tudnák rajzolni.

– Hát én azt nem tudom – vonta meg a vállát Maminti –, csak azt, hogy Szigfrid nagyon örült neki. És mi is mind. Mert csodát tettél a rajzaiddal. Szigfridnek kezdenek visszatérni az emlékei!

– Tényleg? – vidult fel a rőttündér. – Akkor csak számít valamit, hogy rajzolok!

– Hát hogyne számítana – bólintott lelkesen Maminti –, igencsak sivár lenne itt az életünk nélküled. Mert tudom ám, hogy te festetted át Ló Szerafint olyan gyönyörű kékre, és hogy te rajzoltad meg Szörnyeteg Lajos álmait, te adtál színt Vacskamati haldokló virágjának, te festetted az égre a bárányfelhőket Mikkamakkának, te rajzoltál Nagy Zoárdnak térképet, te készítettél Aromónak képrejtvényeket, és szerintem te érted legjobban Dömdödöm verseit is.

A rőthajú tündér lehajtotta a fejét, mert elpirult.

– És ezt te mind észrevetted? – kérdezte halkan.

– Nemcsak én! – csapkodott lelkesen a szárnyaival Maminti. – Hanem mindenki! Mindenki észrevette, és mindenki boldog volt. Csak nem tudtuk, ki csinálja.

– Hát azért, mert engem nem szoktak észrevenni az emberek. Meg se látnak.

– Az emberek lehet, hogy nem vesznek észre, de a Kerekerdő lakói biztos, hogy meglátnának, ha megmutatnád magad nekik.

– Gondolod? – kérdezte félve a rőttündér.

– Nem gondolom, tudom – szólt határozottan Maminti –, hiszen te varázsolod széppé az életünket. Holnap be is mutatlak nekik, jó?

A rőthajú tündér kicsit szabadkozott, de másnap dobogó szívvel követte Mamintit a kerekerdőbe. A tisztáson ott voltak mind. Mikkamakka, Vacskamati, Szörnyeteg Lajos, Ló Szerafin, Aromo, Bruckner Szigfrid, Nagy Zoárd és Dömdödöm.

– Nézzétek, valakit hoz Maminti – szólt Mikkamakka.

– Egy tündért – állapította meg Vacskamati.

– És milyen szép vörös haja van – sóhajtott fel Ló Szerafin.

– Azt hiszem, jól jönne nekünk még egy tündér. A zöld mellé egy rőt vörös. Merthogy a vörös meg a zöld kiegészítő színek – tudálékoskodott Aromo.

– Jól jönne bizony! Főleg, ha rajzolni is tud – bökött a tündér kontyát összetartó ceruzákra Bruckner Szigfrid.

– Gyere ide közénk – ölelte meg a rőthajú tündért Szörnyeteg Lajos. – Örülünk, hogy itt vagy.

– Köztünk otthonra lelsz – bólintott Nagy Zoárd –, hazataláltál.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm, és ezzel mindannyian egyetértettek.

 

Bódi Kati önképe