Oldalak

2022. augusztus 11., csütörtök

Majoros Nóra: Az utolsó lovag

 

Illusztráció: Gargya Attila
 (Berettyóújfalú, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola) 

– Édes fiam, te jó gyereknek tűnsz, és nem szeretném, ha úgy járnál, mint a többiek – magyarázta a király. –  Ha lépteket hallasz, előkapod a kardod, és kaszabolsz! Megértetted?
A fiú a királyra bámult. Egy ideig hallgatott, aztán megkérdezte:
– De mi van akkor, ha…

A király meg sem várta, hogy befejezze.
– Egy kegyetlen sárkánnyal kell végezned! Nem fogja megvárni, hogy gondolkodj, mielőtt lesújtasz. Ha bármi megmoccan, te előrántod a kardod, és huss!
– Nem is látok ebben a sötétben! Mi van akkor, ha…
– Édes fiam, azért van sötét, mert a sárkány lenyelte a napot! Te pedig azért fogod a sárkányt levágni, hogy a nap végre kiszabaduljon a gyomrából, és újra legyen fény.
A fiú megvakarta a fejét.
– De hát én nem is vagyok lo…
– Ugyan már, ez puszta formaság! Királyi hatalmamnál fogva kinevezlek lovagnak, itt és most! Hogy lásd, mennyire megbízom benned, a saját kardomat adom neked! Azzal a király ünnepélyesen leereszkedett az arany trónus magasából, és a tátott szájú ifjú kezébe nyomta a kardját.
– Tisztelettel, felség, de ha inkább küldenél egy igazi…
– Te vagy az ország utolsó lovagja. Eddig kilencvenkilenc lovagot küldtem, és egy sem jött vissza közülük. Ha te sem jársz sikerrel, akkor örökre éjszaka lesz! Eridj, és küzdj meg a sárkánnyal! – mondta búcsúzóul a király, és egy kicsit meg is taszította az utolsó lovagot, hogy biztosan megértse, ideje távoznia.
A lovag kioldalgott az ajtón.
A király felsóhajtott, és fáradtan rogyott a trónusára.
– Felség, szerinted elképzelhető, hogy sikerrel jár? – kérdezte a főfőminiszter.
– Ugyan már – legyintett a király.
– Reméltem, felség, hogy ezt fogod mondani. Igyekeztünk biztosra menni – magyarázta az alfőminiszter.
– Ennél bambább ifjú nem akadt – tette hozzá fontoskodva az főalminiszter.
– Biztos lehetsz benne, hogy a sárkány felzabálja, és akkor te jössz – jegyezte meg az alalminiszter.
– Te leszel a hős, a megmentő, a sárkányölő! – jelentette ki a főfőminiszter.
– Pontosan – mondta a király, a tenyerét dörzsölve.
Az utolsó lovag botorkált a sötétben. Próbálta összehúzni magán a kabátját, mert fázott, de a nagy kard még nagyobb markolatgombjában elakadt a kinőtt kabát. Amióta a sárkány lenyelte a napot, semmi más nem adott meleget, csak a király hatalmas kemencéi. Az égig érő kémények a palota körül álltak, és sűrű felhőket pöfögtek az égre. Elégettek mindent a birodalomban, amit az emberek hoztak: fát, bútort, könyvet, ruhát, játékot. Az örök éjszakában mégis folyton hideg volt, és ha néha eső vagy hó esett, az fekete volt, mint a korom.
– Bár a sárkány vére lenne – mondogatták ilyenkor az emberek.
Hogy el ne tévedjenek, szerte az országban az utak közepére keskeny pallót fektettek, ezt követve közlekedtek. Ha szembetalálkoztak, így is köszöntek egymásnak:
– Útnak palló, sárkánynak pallos!
Botorkált a lovag, egyszerre csak lépteket hallott szemből. Eszébe jutott, amit a király mondott: „Ha bármi megmoccan, te előrántod a kardod, és huss” Neki is veselkedett, hogy előhúzza a karját, de mire sikerült  félig kihúznia, már hallotta is a köszöntést:
– Útnak palló, sárkánynak pallos!
Öreg néni hangja volt.
– Elsővel találkozz, másodikat kikerüld! – felelte udvariasan a lovag, és hagyta visszacsusszanni a kardot a hüvelyébe.
– Ki botorkál itt a sötétben? – kérdezte a néni.
A fiú elgondolkodott, aztán így felelt:
– Az utolsó lovag, azt mondják.
– No, ha azt mondják, akkor én meg azt mondom, a vesztedbe rohansz. De hogy legyen még egy jó napod, nesze, egy darab kenyér. Az utolsó darab kenyerem, mert nincs több búza, és elfogyott a liszt. Neked nagyobb szükséged van rá. Elmegyek a király városába, azt mondják, ott van élelem, van meleg ház.
A fiú köszönettel elfogadta a kenyeret, és el is majszolta. Ahogy továbbment, azon gondolkodott, hogy talán nem kell annyira sietni a kard kihúzásával, mert még olyat talál megsebesíteni, aki nem sárkány. Ezen töprengett, és közben bumm! Beleütközött valamibe. Elvesztette az egyensúlyát, megpördült, a kard csörögve ficánkolt az oldalán. Ekkor egy erős kar megfogta, és felrántotta.
– Útnak palló, sárkánynak pallos! – dünnyögte az erős karú férfi.
– Elsővel találkozz, másodikat kikerüld – hadarta a lovag, miközben újra talpra állt.
– Ki vagy te? Valami útonálló?
– Én vagyok az utolsó lovag.
– Hajaj, akkor bizony nagy a baj! Ha észre sem veszed, hogy valaki szembe jön az úton, hogy veszed majd észre a sárkányt?
– Tudom az utat a barlangjába!
– És hogy akarsz elbánni vele?
– Ezzel a karddal!
– Amelyiknek már a tartószíjába is belegabalyodtál? Jaj, szegény országomnak! No de ide hallgass, hogy bátorságot gyűjts, adok neked egy flaska bort. Az utolsó adag borom, elfogyott a pincéből minden, és sötétben nem terem a szőlő. Én megyek a király városába.
A lovag köszönettel elfogadta a bort, és ment tovább. Amikor elágazott az út, elkanyarodott jobbra, mert az alalminiszter szerint arra volt a sárkány barlangja.
Az út a hegyek közé vezetett. Az egykori lombos, susogó erdő csendesen és kopáran állt. Nem csiviteltek a madarak, nem ugrabugráltak a mókusok. Száraz gallyak borították az utat, meg-megbotlott a lovag, a kardja hol a lábát verte, hol a derekát húzta. Fogta magát, lecsatolta, és ledobta.
Sziklák között vezetett az út tovább, kapaszkodott, kapaszkodott felfelé. Egyszer csak kinyújtotta a kezét, és falat tapintott az egyik oldalon maga mellett. Oldalazni kezdett, és pár lépéssel később a másik oldalon is falat tapintott.
Ezek szerint megtaláltam a sárkány barlangját – gondolta, és most örült csak igazán, hogy a nehéz kard nem csap zajt a szikláknak verődve. – Így legalább nem hallja a sárkány, hogy közeledek.
Hosszú ideig haladt a tágas barlangban. A fal mentén lépkedett óvatosan, lassan, aztán bumm! Újra beleütközött valamibe.
– Aúúú! – kiáltott egy hang. – Vigyázz, hova lépsz!
– Jaj, bocsánat! Útnak palló, sárkánynak pallos! Te is lovag vagy?
Pár pillanatnyi hallgatás után az illető megszólalt:
– Nem. Én vagyok a sárkány.
A lovag eltátotta a száját, és meglepetésében lehuppant a földre.
– Tényleg lovag vagy? – kérdezte tétova hangon a sárkány.
– Igen, az utolsó.
– Akkor már csak téged kell megennem, és megvan a száz, igaz?
A lovag elsírta magát.
– Egészen biztos, hogy lovag vagy? – kérdezte újra a sárkány.
– Azt mondták – hüppögte a lovag.
– Nem hallom, hogy zörögne a kardod.
– Eldobtam, mert útban volt.
– Akkor te nem is vagy igazi lovag! Mégis mit akarsz velem kezdeni?
– Azért jöttem, hogy lenyakazzalak, és akkor végre kiszabadul a gyomrodból a nap. Most már sajnálom, hogy eldobtam a kardom.
– Miféle badarságokat beszélsz itt össze-vissza?
– Hát nem azért van sötét, mert lenyelted a napod? Azért indultak el a lovagok, mind a kilencvenkilenc, meg én is, hogy legyőzzünk, és újra kisüssön a nap.
– Hogy a csudába tudnám lenyelni a napot? Egy templomtornyot, egy ménest, egy búzamezőt, azt lenyelek. No, de a napot?!
A lovag megint megvakarta a fejét.
– Ezt nem értettem én sem. De akkor minek etted meg a lovagokat?
– Ez a király legyőzött engem egy viadalon. Megbilincselt, és leláncolt ebbe a barlangba. Azt mondta, akkor enged el, ha felfalok száz hős lovagot, akiket ő küld ide. Biztos voltam benne, hogy esélyem sincs, és a harmadik lekaszabol, de eddig szerencsém volt. Vagy nem is szerencse volt? Minek küldött ide a király olyan lovagokat, akik nem tudtak megölni?
– Ennek semmi értelme – gondolkodott a lovag.
– Mondd csak, miért gondolja a király, hogy megettem a napot?
– Egyszer csak sötét lett az egész országban. Azóta nem terem semmi, nincs mit enni, és hideg van. Csak a a királyi kemencék adnak meleget. Mindenki a palota köré gyűlik, és várja, hogy a király megmentse. A király messzi földről hozat búzát, szőlőt, és aki éhes, munkáért cserébe kaphat enni, és fűtött házakban lakhat.
– Ha messzi földön van búza meg szőlő, akkor ott van napfény is. Mondtam én, hogy nem ettem meg a napot! Pffff, mekkora hazugság! És ezt az emberek elhiszik?
A fiú gondolkodott, gondolkodott, aztán eszébe jutott valami.
– Lehet, hogy az a sok füst takarja el a fényt, amit a kemencék kéményei pöfögnek?
Elgondolkodott a sárkány is.
– Igazad lehet. Vajon, ha legyőzöm a király száz lovagját, akkor el fog elengedni? Vagy éppen ő maga fog lekaszabolni, hogy ő legyen a hős?
– Ebben van valami. Ha igazán le akart volna győzni, igazi lovagokat küld – felelte a lovag.
– Hát, barátocskám, azt hiszem, pácban vagyunk. Ha legyőzöl, nem jön vissza a nap. Ha én győzlek le, ami valószínűbb, akkor jön a király, lenyakaz, és győzelmi jelképként mutogatja a fejem a birodalomban.
– Nem tudod lenyelni a királyt, meg az összes feketeséget bodorító kemencét?
– Hát… Lenyelni le tudnám, de nem nagyon van rá gusztusom. Aztán ha kiköpöm valahol, ott is feketeség lesz, meg gonoszság. Meg aztán… Ahogy mondtam, meg vagyok kötözve és láncolva.
– Azon tudok segíteni. Kard nincs nálam, de egy kulcs azért van a zsebemben. Ezzel zártam be a házacskám ajtaját, amikor eljött értem a király alalminisztere. Pedig szerettem a házacskám, és szerettem a kertem. Volt ott kút, meggyfa, a körtefa, kerítés, a kerítésen macska, mellette ribiszke, a veteményesben káposzta, és mindenütt máshol harangvirág. Legalábbis addig volt, amíg sütött a nap.
– Honnan tudod, hogy ez a kulcs nyitja a láncom?
– Megpróbáljuk! – mondta a lovag.
Körbetapogatózott a sárkány hatalmas, pikkelyes testén, megtalálta a lábát, rajta a vaskarikát. Olyan széles volt, mint egy kútgyűrű. Kitapogatta a kulcslyukat, és belecsúsztatta a kulcsot. Láss csodát, kattant a zár, és kinyílt a bilincs!
A sárkány, amikor megérezte a szabadságot, örömében úgy magához ölelte a lovagot, hogy majdnem kiszorította belőle a szusszt.
– Nekem is van ám egy ötletem! – mondta a sárkány, és letette a levegő után kapkodó lovagot. – Mi lenne, ha ellopakodnánk a házacskádig, lenyelném a kerttel együtt, aztán elrepülnénk ebből a sötét országból valahova, ahol még mindig süt a nap?
A lovag elgondolkodott. A sárkány nem sürgette. Eltelt vagy egy óra is, mire megszólalt.
– Gyáva dolog megfutamodni, de igazad van. Ha elmenekülsz a barlangból, keresztül húzzuk a király számításait. Soha nem tudhatja, mikor bukkansz fel újra, és félni fog. Ha valaki fél, az nem tud sokáig uralkodni.
Kezet ráztak, megegyeztek, és együtt elindultak a lovag háza felé.
– Mi lesz, ha találkozunk valakivel? – torpant meg hirtelen a sárkány. – Meglátnak, és jól elvernek mindkettőket.
– Cseppet se aggódj! – mondta a lovag. – Ha csendben maradsz, ebben a vaksötétben senki sem fog észrevenni.
A sárkány lábujjhegyen folytatta tovább az utat.
Ha valakivel találkoztak, a lovag köszönt udvariasan, a sárkány pedig a lélegzetét is visszafojtotta. Nem is vette észre senki.
Amikor odaértek a lovag házához, a sárkány kitátotta a száját, és bekapott mindent, amit a lovag szeretett: a házat, a kertet, a kutat, a kiszáradt gyümölcsfákat, a kerítést, a kerítésen a macskát, az üres veteményest. Jól megdörzsölte utána a hasát, mert régen harapott már ekkorát. Aztán lefeküdt a ház hűlt helyére, hogy a lovag fel tudjon mászni a hátára. Kicsit nyújtózkodott, mocorgott, mert nyomta a gyomrát egy kicsit a ház teteje, aztán kitárta a szárnyát, elrugaszkodott a földről, és felemelkedett.
Repült feljebb és feljebb a feneketlen sötétségben, mintha elnyelte volna őket a király egyik hatalmas kemencéjének a kéménye. Emelkedett a sűrű, fekete felhőkig, pikkelyes bőrére csapódott a kormos pára. A lovag becsukta a szemét, eltakarta az arcát. Aztán egyszer csak kiértek a felhőből, és megcsapta őket a ragyogás. A lovag egy pillanatra azt hitte, meghalt, és ez már a másvilág, aztán ráébredt, hogy csak a nap süt. Lassan, óvatosan kinyitotta a szemét, amely egy éve nem látott fényt és körülnézett. Alattuk hömpölygött a fekete felleg, felettük a ragyogó ég, előttük a vakító napkorong.
Nevetett a lovag, nevetett a sárkány. Kerestek egy olyan földet, ahová már nem ért el a király sűrű felhője, és a sárkány kiköpte a lovag házacskáját és kertjét. A lovag pedig vizet húzott a kútból, és meglocsolt mindent, még a kerítést is.
A következő nyáron a kert virágba borult, még a kerítés korhadt fáján is páfrányok és mohák nőttek. A fiú megállt a kert előtt, és odahívta a sárkányt.
– Van egy ötletem.
– Elég sokáig gondolkodtál – jegyezte meg a sárkány.
– Edd meg ezt az összes virágot! Elszállunk vele a király országa fölé! Leereszkedünk a felhő alá, és ott virágesőt hullajtunk az emberek fejére. Be akarom bizonyítani nekik, hogy nem tűnt el az égről a nap! Hátha észbe kapnak, és elzavarják a királyt! Benne vagy?
– Benne! – felelte a sárkány, és még egyszer, utoljára elnyelte az egész, virágzó kertet.

Szerkesztette: Németh Eszter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése