Szabó Imola
Julianna
A vadludak éjjele
(Móninak)
Sárga folyókon viszlek, míg áttetsző és halk leszek. Akár a folyam. Innen már a bogarak héja is porrá fénylik. Tavasz vagy talán nyár van. Ajtókon suhan a suttogás, magával visz, hogy ígéret legyen a nappal. Nem félek már eltűnni. Csendesen belezuhanni a szárnyba, ami sosem illik rám. Kék leszek a távolodásban, tenger leszel, ahogy apad a közelség.
Éjjelre mind árnyakká hűlünk. Idegenné szelídülnek a fellegek a torony homlokánál. Nem nő belőlünk új élet, a régi is eliramlik a hegyoldal púpjain.
Szeretnélek megtartani, mint fákat a föld. De amit idő szült, annak mennie kell egyszer: tájon, folyókon, házakon túlra. Hívja egy másik évszak könnyű ringása, mint egy öl.
Sárga arcommal temetlek, hogy sose felejtsek. Lassan pereg, ami szabad. Fénylik ami az égre költözött.
Eredeti megjelenés: A vadludak éjjele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése