Oldalak

2022. július 14., csütörtök

Németh Eszter: Mi fán terem a barátság?


Illusztráció: Mikovity Márk (Szabadka, EmArt Képzőművészeti Műhely)

A Világuccában csupán egy gyerek lakott, az eperszájú. Persze akadtak ott más gyerekek is, mint Kiskaresz, aki gyakran látogatta meg a nagyszüleit, vagy Zsóóóci, aki Mamóca elköltözése óta ritkábban jött.
Az eperszájú értette, hogy a nagyiskolásnak nincs mindig ideje és kedve vele, a pisissel játszani, főleg mióta két éve a Télapó Turcsiorrt hozta vigasztalásul Franzl papa helyett. Turcsiorr pont olyan pisis volt, mint az eperszájú Zsóóóci számára. Ráadásul gyakran bőgött is, Anyus szinte minden idejét lefoglalta, és mióta kiderült, hogy az eperszájú folyékonyan tud olvasni, még sokkal jobban. Így a kislány az ideje nagy részét magányosan, az almafa koronájában töltötte, főleg olvasással. Vagy a képzeletében nagyon is eleven D’Artagnan és a testőrök társaságában, esetleg a Világucca árkait vette birtokba vad harci kiáltásokat hallatva. Tehette, egy gyerek nem csap nagy zajt, még akkor sem, ha az egész kanyargós utca hosszát képes végigrohamozni.
Gyakran folytatott titkos párbeszédet Athosszal, vonzotta a testőr titokzatos szomorúsága. De leginkább arra vágyott, hogy Porthosszal nevessen nagyokat, a nagyszívű, rendkívül hiú testőr a többi könyvbeli barátjára emlékeztette.

A Világucca kertje a Papus által gondozott növények mellett mesehősökkel is benépesült. Nőttek, mint a dudva. Az öntözőcsatorna mellől Bütyök integetett, a szőlőben Fanfan dudorászott, a káposztákon Lagardère lovag szökkent át a kardját lóbálva. A faágak közt pedig Robin Hood és a rettenetes Kartal bújt meg, természetesen íjjal és nyíllal.
Az eperszájú magányos délutáni bóklászásai során íjászkodásra adta a fejét, meglepően ügyes volt, noha sem az ének, sem a tornaórán nem jeleskedett. Kitűnni ugyan mindegyiken kitűnt az ügyetlenségével, olyannyira, hogy az énektanár megtiltotta, hogy énekeljen az óráján. Az osztálytársai az óvodáscsoportból kerültek ki és a lakótelepi gyerekek továbbra sem szerették, a mindennapos elpáholástól csak Zsóóóci iskolai jelenléte védte meg. De csúfolni így is csúfolták, amit az eperszájú a Gitta mamától ellesett pengevékonyra húzott szájjal honorált.
Csak délutánonként lelt nyugalmat a kert gyümölcsfái közt, ahol valamelyik könyvbeli barátja rendszerint késznek mutatkozott nemes elégtételt venni a rajta esett sérelmekért. Bár egyre gyakrabban csattant a kis fakard magabiztos pontossággal a gyakorlófának felállított gerendán.
Az egyik ilyen délután az eperszájú békés elégedettséggel szuszogott a körtefa tövében, miután képzeletben alaposan ellátta a baját Tominak és Pistinek a csúfolódásért. Ekkor azonban valaki megszólította:
– Egy hölgynek nem illik így viselkednie, kérem!
– Hogyan, kérlek? – meredt az idegenre az eperszájú és még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. – Hát te meg ki vagy?
Az a fiú azonban nem válaszolt. Elgondolkodva nézte az aranypilláktól keretezett kék szemével a kislány kócos copfjait.
– Kezet mikor mostál?
– Hogy én… evés előtt, természetesen. – Az eperszáj kaján mosolyra húzódott. – Te csakis a Gyuszi unokaöccse lehetsz!
– Kérlek, én semmiféle Gyuszi unokaöccse nem vagyok. Az én nagybátyámat Armand-nak hívják. – A különös fiú ekkor gondosan lesimította a pólóját, és a jobb lábát a bal mögé rejtette.
Az eperszájúnak azonban jó szeme volt, rögtön átlátott a turpisságon.
– Neked lyukas a cipőd! Átvigyük Laci bácsihoz? – kérdezte aztán kedvesen.
– Köszönöm, nem szükséges.
– Fura egy szerzet vagy, annyi bizonyos. Mégis honnan kerültél ide? Különben mindegy, tudsz kardozni? És célba lőni? Egyedül nagyon unalmas és már minden zugot ismerek a kertben. A könyvek is unalmasak, tudod, szeretem ám őket, de mindig ugyanaz történik velük. Azt hiszem… – tette hozzá a nagy kék eperszemeit a különös fiúra függesztve –, szükségem lenne egy barátra.
– Én is azt hiszem – mosolyodott el végre a másik.
A mosolytól vicces ráncok lettek az orrnyergén. Annyira mókás volt, hogy az eperszájú elnevette magát. A tyúkok ijedten kárálva szaladtak a tyúkól menedéke felé, olyan ismeretlen volt számukra a kislány ritkán felcsattanó nevetése.
– Hogy hívnak? – kérdezte végül a még mindig mosolygó fiút.
– Deodát. És téged?
– Hagyjuk, az iskolában E.T.-nek csúfolnak. A frizurám miatt – magyarázta az eperszájú. Az arcán furcsa grimasz ült.
– Jó, hagyjuk, de valahogy csak szólítanom kell téged, te lány! Tudod, hogy eperformájú a szád? – nézte meg jobban a furcsa fiú.
– Furcsa név a Deodát…
– Feltegyem az oktatólemezt? A Deodát, pontosabban Adeodát isten által adottat jelent.
– Hogy te milyen beképzelt vagy! – füttyentett egyet az eperszájú, és már nem is találta viccesnek a fiút. Az orrán szemtelenül mosolygó ráncok pedig kifejezetten bosszantották. Elfordult. – Ez itt különben is a mi kertünk, semmi keresnivalód nincs itt! Menj el!
– Ahogy akarod.
Mire az eperszájú megfordult a másik kámforrá vált. Bánatosan ballagott be a házba, próbálta ugyan anyusnak elmesélni a különös fiút, de Turcsiorr már megint kirámolta a szekrényt, a kislányra tehát senki nem figyelt. Visszament a kertbe egy vajaskenyeret rágcsálva.
– Azt hittem megsértődtél – nézett fel Deodát a fa tövéből.
– Sose sértődök meg. És haragudni is csak 5 percig szoktam.
– Pont, mint én. Te, figyelj csak, akarsz bújócskázni?
– Nem – vágta rá gondolkodás nélkül az eperszájú. – Hamár így megkerültél, most már ne vessz el nekem véletlenül.
– Ugyan kérlek, – felelte Deodát. – Barátok közt az ilyesmi teljességgel elképzelhetetlen.
– Nos… nekem pedig tengersok képzelőerőm van. Most mit lesel, mint a lukinyúl? A Mamóca is megmondta. Most is figyel. Onnan fentről, nézd azon a fölhőn ülnek. Az égi Világuccán.
– A nevetős felhőre gondolsz? – kérdezte Deodát a mosolyráncos orrával.
– Arra – válaszolta az eperszájú az újonnan kapott becenevével.

Szerkesztette: Fodor Veronika

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése