Németh Eszter: A suszter fia

Kiss Szilvia Lilla (Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Az eperszájúnak sose volt talpalatlan vagy lyukas cipője. Ronda cipője, amit semmiképpen sem akart felhúzni, persze akadt, de szakadt szandálban csak addig lézenghetett az árokparton, a ház előtt, amíg Laci bácsi meg nem látta. Mamóca vagy Papus már ballaghatott is át a kislány cipőivel. De most nem volt menekvés, az eperszájúnak kellett menni. Ment is, féloldalas vicsorral a szembeház mögé.
Nyugodtan kellett volna ott ülnie, mert mezítláb semmilyen műhelyben nincs ugrálás, ezt Apus és Papus gondosan megtanította neki. A suszterszerszámok azonban hívogatóan mosolyogtak rá. A suszter meg nem bánta, hogy ott kotnyeleskedik az eperszáj, a mamlasz fia úgyis ritkán dugta be hozzá az orrát.
Az eperszájú nem szeretett a szembeszomszédban lenni, a szakadt szandál sem érdekelte különösebben, a legnagyobb baj mégis az volt, hogy kissé félt a suszter fiától. Aki egyébként a légynek sem ártott, csak lényegesen lassabb volt az átlagnál, hát még az eleven eszű, cserfes eperszájúnál. No meg fura tartással járt-kelt az utcán a Lacigyerek, mivel púpos volt.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az eperszájút nem sokkal előtte a strandon alaposan megijesztette a Holdvilágképű, azóta tartott minden furcsa és másmilyen embertől. Történt ugyanis, hogy épp a kisvízben hasalt, víziteknőst vagy talán búvárt játszott, amikor a Holdvilágképű egy nagy hasassal ráugrott. Aztán meg csúf szavakkal illette a jogosan berzenkedő és egyre biggyedő eperszájszélűt. Végül Anyus lépett közbe, meg a Holdvilágképű nővére. Anyus aztán elmagyarázta, hogy a másik kislány beteg, valami Dókórról is szó volt, amiből az eperszájú akkor csak annyit értett, hogy az ilyenek folyamatosan Dó-t énekelnek, semmi mást. Neki ez végtelenül unalmasnak tűnt, de attól kezdve figyelt rá, hogy furcsa másmilyenekkel inkább ne barátkozzék, mert ugye sose lehet tudni, mikor támadják hátba a gyanútlan eperszájúakat. Így került a szembefiú a lassúságával és púpjával ebbe a subládába.
Aztán megtudta Ildi nénitől, aki az iskolában tanított és a suszterék mellett lakott, hogy a kór az betegséget jelent. És külön szó: dó kór. Mégsem fért a fejébe, hogy ha beteg, miért nem adnak neki gyógyszert. Vagy szereljék meg, mint Laci bácsi a szandált, vagy Apus és Papus az elromlott ezazt.
A szandál közben elkészült, és csak egész kicsit törte az eperszájú lábát az új varrásnál.
– Még be kell törni – nézett a suszterra hunyorítva.
– Nyomja?
– Nyomja.
– Add csak ide – szólalt meg az ajtóban a Lacigyerek.
Az eperszájú megszeppenten adta a kezébe a szandált, és hátralépett. A Lacigyerek valami zsírba dugta az ujját a suszterasztal pasztái közt. Lassan, akkurátus gonddal bekente a cérnát, aztán beledörgölte a varrásba és mellette a bőrbe a kencét. Még a nyelvét is kidugta a nagy igyekezetben. Hosszú, nyomasztó perceken keresztül. Az eperszájú közben makacsul a koszos lábujjait tanulmányozta. Végül, amikor a szandálon nyoma sem maradt a zsírnak, a Lacigyerek a kislány kezébe adta a szandált. Az eperszájú annyit se mondott, hogy bikkmakk, csak fél szandállal a kezében elrohant.
– Hát téged meg ki kerget? – kérdezte Mamóca, aki épp a szomszéd Sanyi bácsival beszélgetett a kerítésnél, kezében nyesőolló.
– A török. Meg a tatár is! – hadarta a kislány, és rohant volna tovább, hátra a kert végébe, ha Papus egy mozdulattal el nem fogja.
– Nono, nem addiga! Vedd fel előbb a szandált, ne féllábaskodj itt, nem vagy te gólya! – majd a szandálra nézve hozzátette: – No lám, megvarrta a Laci?
– Meg.
– No várj, vedd fel a szandált, aztán vigyél át a lúdlábból, most sütötte öreganyád.
– Én? – kérdezte rémülten az eperszájú.
– Hát ki az öregisten? Tán az én szandálomat varrták meg és puhították fel rajta a varrást? – azzal Papus bement a házba, és kisvártatva egy letakart tállal tért vissza.
Az eperszájú szimatolni kezdett.
– No, nesze, aztán jut neked is, egyet se félj! – és Papus a kezébe nyomta a tálat. – Noiszen, eridj már! Mi lelte ezt a gyereket? – fordult Mamócához és Sanyi bácsihoz Papus, mikor látta, hogy a kislány csak áll ott sírásra görbülő eperszájjal.
– Várj, átmegyek veled, úgyis beszélnem kell a Lacival – mondta hirtelen Sanyi bácsi.
Azzal kilépett a kapun, és az út mellett várta a lassan kioldalazó eperszájút. Együtt mentek át a szembeszomszédba, ahol a suszter megörült a süteménynek, és nagyot kiáltott a fia után. Amikor a Lacigyerek belépett, az eperszájú óvatosan behúzódott Sanyi bácsi háta mögé, onnan pislogott egyre nagyobb szemeket meresztve, hogyan tünteti el a fiú a lúdlábat.
– Köszönöm... – nézett be végül Sanyi bácsi mögé.
Az eperszájú meg se mukkant. Sanyi bácsi megérezte a félelmét, és bátorítóan a vállára tette a kezét:
– A szandált megköszönted már? – nézett rá.
– Kö-köszönöm.
– A Lacigyerek felpuhította neki a varrást – mondta a suszter. – Ez a mihaszna meg csak elszaladt. Eh, gyerekek! – legyintett aztán, és tovább tárgyalták a fontosdógot, ami miatt Sanyi bácsi átjött.
– Gyere, kikísérlek, adok cseresznyét, az előbb szedtem – mondta Lacigyerek. Aki életkorra persze nem volt már annyira gyerek. Az eperszájú, mit tehetett, a fiú után ballagott.
Pár perccel később beoldalgott a saját kapujukon, a pólója alját magasra tartva, hogy ki ne guruljon a cseresznye. Papus elmosolyodott.
– Jó gyerek ez a Laci. Lassú ugyan, hanem amit csinál, az meg van téve.
– Hát nem gonosz? A mesékben minden púpos gonosz! – robbant ki az eperszájúból. A keze elfehéredett a szorítástól, ahogy a pólót markolta.
– Púpos? – nézett nagyot Papus.
– Jaj, öreg, te se látsz a szemedtől – nevette el magát Mamóca. – Szó se róla, lassú is, meg púpos is egy kicsit, tudod, a születésekor sérült meg, azt mondják. Nem tehet róla. És majd meglátod, nem minden púpos gonosz. A Lacitól meg ne félj, öregapádnak igaza van, jó ember. Különben is – tette hozzá – gondolod, hogy elengednénk valami gonosz szerzet karmai közé? Vagy hogy ilyet megtűrne a mi utcánk?
Az eperszájú utána is tartott egy kicsit a Lacigyerektől, és ez a tartózkodás csak akkor szűnt meg végleg, amikor elolvasta Lagardère lovag történetét. Persze addigra jócskán meg is nőtt. Sőt, végül a Holdvilágképűvel is megbarátkozott. Rájött, hogy sokkal jobban tudja a dórémit, mint ő, aki csak a kert végében, az almafán mert skálázni fülrepesztő hamissággal.
A szandál azonban őszig kitartott. És egyszer sem törte fel a lábát.

Szerkesztette: Miklya Zsolt