Molnár Krisztina Rita: Tulipánfa

 

Gulyás Patrik (Szabadka, Október 10. Általános Iskola)

A tulipánfa az első kertben élt. Már ki emlékszik pontosan, hány éve ültette el az asszony, aki a házban lakott? Még maga sem tudta, mikor történt, hogy a térdéig érő facsemetének lihegve mély ültetőgödröt ásott, hogy jó helye legyen. Legkisebb fia aludt éppen, délutáni alvás, tudja ezt mindenki, hogy ebéd után erőt vesz az erőtlenség az egy-két éves gyerekeken és mély álomba merülnek. Nem túl hosszú időre, csak éppen addig, míg egy facsemetét el lehet ültetni. Az asszony igyekezett, belocsolta a gödröt, megvárta, hogy a föld beigya a vizet. Szuszogva fordult ki a házból az újabb teli kannával. Szelíd későőszi délután volt, a napnak már nem volt ereje, de az égbolt tiszta. Remélem, nem ébred fel, mielőtt elkészülök – gondolta, és felsandított az ablakra, amelyik mögött kisfia aludt. Marci nem volt sokkal magasabb, mint a tulipánfa, alig az anyja térde fölé ért, ha főzés közben elépenderült és átkarolta a két lábát. Az asszony egyik kezével visszalapátolta a földet a gödörbe, miközben a másikkal egyenesen tartotta a csemetét. Mikor megtelt a gödör, jól megtaposta a földet a fácska körül, hogy az erős novemberi szelek ne tudják megdönteni a fa vékony törzsét. Amikor elkészült, elégedetten nézegette a végeredményt. Most már biztosan nem tesz kárt a gyökereidben a fagy. Remélem, nagyra nősz, és szép, árnyékot adó fa leszel – mondta magában a tulipánfának. Aztán szaladt tovább a dolgára. Uzsonnát készíteni Marcinak, hogy aztán majd együtt menjenek az óvodába a két nagytestvéréért.

Márta kedvenc Mackója

 

Kiss Lehel: Mackómhoz

és tudtad vezetni az űrhajót is,

és tudtad az utat a Holdig meg vissza,

és vittél magaddal mindenhová,

bár tudtad, nem vagyok szobatiszta,

és tudtad, milyen a párnámnak lenni,

és tudtad, mint szólj hozzám, ha felkelek,

és ha közeledtek hangos kíváncsiak,

tudtad a legjobb rejtekhelyeket,

és tudtad, mikor otthon felejtődtél,

hogy csendben zokogva visszajövök hozzád,

és tudtál várni az asztal alatt

– ott volt nekünk a Titkos Ország –

és mikor a sok-sok öleléstől

az egyik karod végül leszakadt,

tudtál mosolyogni, vigasztalni engem,

s nemsokára már csak egy szemed maradt,

s Édesanyám egyik reggelre visszavarrta

szemedet, és végre újra lett karod,

csakhogy fáradt volt, és fordítva varrta vissza,

s kissé megváltozott az arcod, alkatod,

és mégis tudtál ugyanúgy ölelni,

talán még jobban is,

de lassan elmaradt

Holdra utazásunk, izgalmas bújócskánk,

és te tudtál várni az asztal alatt,

és tudtál várni zsákok dohos mélyén,

pókhálós padláson – az a Rémes Ország! –

és tudtad, hogy csendben, át a félhomályon

valamikor úgyis visszajövök hozzád,

s mikor könyvespolcom magasát fürkészve

kisfiam, ez a tündéri, kedves gyerek

észrevett, és megkérdezte, ki vagy,

én azt sem tudtam, hogy minek nevezzelek.

 

Eredeti megjelenés: Mackómhoz

Márta kedvence a Héderű

 

Ami a szívemen…

 

Sok helyen vannak háborúk. Ok nélkül gyilkolják egymást, ártatlanok ezrei halnak meg, mert két ország nem tud ellenni egymás mellett.

Nemcsak most, de régen is rengeteget háborúztak az emberek. Akkor talán a honfoglalások miatt. Harcoltak a területek elfoglalásáért, így egyre nagyobb birodalmakat hoztak létre.

Viszont ami engem ennél is jobban aggaszt, az a töri. Mármint maga a tantárgy. Honfoglalás ide vagy oda, ha nagy leszek, feltalálok egy időgépet, visszamegyek az időben az első háborúig, és lebeszélem őket a harcokról. Azért nekik is gondolniuk kellett volna ránk, az utókorra, hiszen annyira még ők sem lehettek szívtelenek, hogy ne értsék meg a lényeget: amíg ők öldösik egymást, addig azt valaki leírja, és kétezer évvel ezek után mi ezt akaratunk ellenére tanuljuk meg! Vagy ha még így sem hagyják abba, akkor majd teszek róla, hogy nekik kelljen megtanulniuk ezt a sok háborút! És akkor talán el sem kezdik, így béke lehet a földön!

Csak egy icurka-picurka gond van. Nincs időgépem.

Horváth Emma, 5. b.

Dózsa György Általános Iskola, Kiskunfélegyháza

Horváth Emma (5.b) illusztrációja

Békés Márta

Héderű

Az iskolában tilos minden lövöldözős

gépes játék, még a minecraft is.

A Tünde néni szerint

nem kéne, hogy a szüleink

játékfegyvert vegyenek nekünk.

Ha nem kapnánk játékfegyvert,

nagykorunkban nem akarnánk háborút.

Az öcsém 5 éves koráig

nem is kapott se puskát, se pisztolyt,

pedig nagyon hisztizett érte.

Akkor az ujjával lövöldözött.

Aztán apu megsajnálta,

de az is lehet, hogy csak nem akarta,

hogy azt higgyék,

nem telik nekünk fegyverre,

úgyhogy kapott öcsi

egy játék kardot.

Nem műanyag bóvlit,

hanem igényes kidolgozású

fakardot.

A szemöldökén most is van

egy kis folytonossági hiány,

senki sem látta,

mikor dőlt a kardjába,

csak az ordításra figyeltünk fel.

Szegény egy hétig csak sakkozhatott.

Ott aztán kiélhette

a kegyetlen hajlamait.

            *

A nagybátyám volt katona,

és szokott mesélni,

milyen volt a seregben.

Elég vicces sztorikat tol.

Apu ilyenkor visszahúzódik

a hatdioptriás szemüvege mögé,

ami megmentette őt a besorozástól.

            *

Apu szerint a háborút

a játékba és a sportba kell száműzni.

Bár ő személy szerint

a békés játékokat szereti.

Például legóvárakat épít az öcsivel.

De az öcsi a végén

lerombolja az egészet,

és vigyorog,

és lövöldözős hangokat ad ki magából.

*

A nagymamám szerint

a fiúknak a vérében van

a pusztítás.

Kivéve aput.

Bár azért az apu is

szereti a Trónok harcát.

De az anyu nem engedi

nézni nekünk.

Ő mindent utál,

ami brutál.

            *

Az iskolában azt tanuljuk,

hogy a béke milyen fontos,

de a töri könyvünk tele van

háborúval,

és meg kell tanulni

az összes csata évszámát,

ha győztünk,

ha nem.

Ha kicsavarnánk a töri könyvet,

csöpögne belőle a vér.

Meg is ünnepeljük,

még a vesztes ütközeteket is.

Akkor mit papolnak a békéről?

Mért nem tanuljuk azt,

hogy mi volt a divat,

hogy főzték a lekvárt,

meg hogy milyenek voltak a hétköznapok?

A fiúk szerint dög unalmas

lenne úgy a töri.

Lehet, hogy a férfiak

csak unaloműzésből háborúznak?

Még a szó is undorító:

HÁBORÚÚÚÚÚ brrrrr ☹️

Mennyivel szebb az,

hogy HÉ! DERŰ! 😃

Eredeti megjelenés: Héderű

Annyi minden kifárad… – villáminterjú Békés Mártával

 

Hogyan lettél Cimbora?

Dávid Ádám fejéből pattant ki az ötlet, hogy az Illusztrátor pajtások mintájára legyen a gyermek -és ifjúsági íróknak is egy csapata és internetes oldala. Ő hívott az alapító összejövetelre. Szorongva mentem az ismeretlen emberek közé, feszengtem is eleget. Akkor már megjelent az Iskolabolygó c. kötetem. Mindenki felolvasott a saját munkájából. Nagyon örültem, hogy Mészöly Ági kíváncsi lett a kötetre, és vásárolt is egy példányt a gyerekeinek.

Mi az a tíz szó, ami először eszedbe jut, ha meghallod a szót „Író Cimborák”?

vidámság, aktivitás, energia, fiatalok, játék, barátság, alkotás, nyitottság, humor, lelkesedés

Mi az, ami szerinted a legnagyobb érték a cimboraságban?

Talán az, hogy van. Annyi minden kifárad, de itt mindig van, aki tovább vigye a cimboraságot.

Mi az, amit nem szeretsz a cimboráskodásban, vagy ami megnehezíti a cimboraságot?

Az kicsit zavar, hogy szembesülnöm kell a saját nehézkességemmel, lustaságommal. Sokszor szégyenkezem. De az jó, hogy a többiek nem ilyenek.

Szerinted kik olvassák többen a Cimbi oldalt: gyerekek vagy felnőttek? Miért?

Azt gondolom, hogy felnőttek többen olvassák, mert rájuk ez inkább jellemző. Ha gyerekek olvassák, az is felnőtt közvetítésével, ajánlásával történhet.

Miért jó, hogy alapvetően online oldal vagyunk?

Mert ez olcsó, rugalmas, lehetőség van azonnali visszacsatoláshoz.

Segítette-e szakmai előrelépésedet és/vagy személyiséged fejlődését a Cimbi oldal?

Dávid Ádám volt a 2. kötetem szerkesztője a Móránál. Miklya Zsolt és Miklya Luzsányi Mónika szerkesztik a Kálvin Kiadó tankönyv és szöveggyűjtemény sorozatát, amelyekben eddig már több versem megjelent.

Melyik projekt volt a kedvenced a tíz év alatt? Miért? Melyik projektet tartod a legeredményesebbnek? Miért?

Sok sikeres téma volt, nekem az Ami a szíveden…  különösen emlékezetes. Engem legtöbbször nógatni kell, de aztán Zsolt kérésére több verset és egy prózát is küldtem. Azért is tetszett ez a projekt, mert itt a gyerekek alkotásai, rajzai, írásai is szerepeltek, azokhoz csatlakoztunk mi, és a végén Kiskunfélegyházán találkozhattunk, gyerek és felnőtt alkotók.

Bertóti Johanna – Békés Márta: Káprázat / RÍMDÚDOLÓ 3

Bertóti Johanna Rímdúdoló című dalsorozata a tíz éves Író Cimborák tíz versének zenés feldolgozásából épül fel. Következzék a harmadik rész, Békés Márta Káprázat c. versének megzenésítése, Molnár Olgi rajzának kíséretében.

Köszönet Fehér Csabának a felvételért és hangkeverésért, illetve Bertóti Attilának a videó elkészítéséért.

Előző részek:

1. Hétvári Andrea: Kifordított mese

2. Czeiner-Szücs Anita: Bezsergő

Örülünk, ha hallgatjátok a dalokat. Bátran osszátok meg másokkal is őket, illetve figyeljétek Bertóti Johanna YouTube-csatornáját és az Író Cimborák blogját, havonta egy-egy új Rímdúdoló-videóval jelentkezünk.

Halász Bálint: Mosolyház

 

Balogh Abigél rajza (Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

A Városligetben, a Királydomb tövében, rögtön a zord tölgy mellett állt egy ház. Az épület mintha azért került volna oda, hogy felvidítsa a kérgesszívű fát. Szó szerint egy széles mosolyra épült: a verandája egy nevető szájat formázott, és csak úgy árasztotta magából a boldogságot. Nem csoda, ha lakói, a Fennkölt család szerettek ott élni és a ház is örült, hogy otthont adhatott nekik. Fennkölt nagymama gondoskodott róla, hogy ablakai ragyogjanak, portája tiszta legyen és teraszán tavasztól őszig virágok pompázzanak. Fennkölt nagypapa ügyelt rá, hogy mindene kifogástalanul működjön: kipucolta az ereszeit és a kéményét, megolajozta a kapuját. A tengerentúlról hazaköltözött Fennkölt nagybácsi volt az állandó újító, így lett a házban felvonó, kaputelefon és villanyáram is. Fennkölt papa volt a ház belső órája. Reggel kilenckor elkezdte verni az írógépét és hajszálpontosan tizenkettőkor abbahagyta, megebédelt, fél óra múlva újból neki állt a klimpírozásnak, egészen délután ötig. Ekkor érkeztek haza az iskolából a Fennkölt gyerekek. Ezt a késő délutántól estig terjedő időszakot szerette legjobban a ház. Ilyenkor a szobái megteltek nevetéssel, játékkal, zsibongással. Kilenckor, amikor Fennkölt mama ágyba dugta a csemetéket, ismét elcsendesedett minden. A fűtéscsövek még egy idegig duruzsoltak, ahogy felnőttek beszélgetek, aztán ki-ki nyugovóra tért. A ház körbeölelte a benne lakókat és velük álmodott.

Kovács Attila: Szörnyeteg és Rémség

 

Deák Botond rajza (Gyula, Iplom József Általános Iskola)

Egyszer volt, hol nem volt, élt a világon egy szörnyeteg. Soha, senki sem szólította máshogy, ezért ő is Szörnyetegnek nevezte magát. Különösen rút szörnyeteg volt ez a Szörnyeteg. Randa barna bőrét még rondább, sötétebb foltok csúnyították. Szóval véletlenül sem szépen, egyenletesen volt rusnya, hanem tarkabarkán csúf. Annyit gúnyolták emiatt, hogy egy idő után már nem szerette, ha ránéznek. Elbujdosott inkább az Óperenciás-tenger melletti, Üveghegy mögötti, vulkán alatti kis völgybe az összes bámészkodó szem és csúfolódó száj elől.
Állt ennek a völgynek a közepén egy kakaófa, a magas fűben jókat lehetett aludni és egy lélek nem sok, annyi sem mászkált sehol a környéken. Végre csendes nyugalomban teltek Szörnyeteg napjai. Talán túl csendesen is. Olyan nyugalmas volt a liget, hogy az unalom akár meg is ölhette volna szegényt, ha nem lett volna egy roppant fontos feladata minden egyes nap! Nem volt veszélyes vagy izgalmas ez a feladat, de roppant fontos volt és mulaszthatatlan!

Nagy Izabella: Ó, mind az enyém!

Bak Szonja rajza (Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

A nyár, az ősz, az éj s a tél,

Tavaszi rigók, mind az enyém.

Huszonhat óra vagy kevesebb,

Legyek én s ti velem legyetek.

Éjjel egy röpke pillanat csupán,

A nappal így fogy el szaporán.

Veled a tengerben, tóban, a ház körött

Futok és futsz velem, így szökött

A cúg, a szél, a hegyvidék,

Kezemben arcod, s arcom tiéd.

Mert messze sodor minket a lég,

Nem adnálak senkinek, semmiért.

Így, marad a tó, a ház, a kert, a fa,

Nő majd itt újabb száz csoda.

Csak itt, csak most, csak te meg én,

Nincs nappal, se éj, semmiért.

Egy vakkantás, egy miákolás vagy egérmuzsika,

Nem adlak soha, soha, csak várlak haza.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Eszter kedvencei: Mennek a házak – Kockabajusz és hitellekvár

 

(c) Másik Zsófi

Kiss Lehel: Mennek a házak

 

Jönnek a házak, mennek a házak,

lánctalpon görögnek, gólyalábon járnak.

Viszik a tévét meg a szúnyoghálót,

a központit, a légkondicionálót,

viszik a függönyt, viszik a csapokat,

kalickák alatt a lehullott magokat.

Jönnek a házak, mennek a házak

pörögve, kúszva százak és százak.

Falaik közt fák nélküli erdők,

folyók víz nélkül, és mennyi felnőtt! 

Csillagtalan bennük az éjszaka,

Hold nélküli bennük az éj ege,

ám énnékem, ám énnékem

ég a házam ideki,

hálótársam Pom Pom, Vackor, 

Berzsián és Dideki.

 

(c) Szántói Krisztián

 

Németh Eszter: Kockabajusz és hitellekvár

 Az eperszájú kaján pillantással méregette Panni nénit. Az óvó néni várakozóan nézett a gyerekekre a reggeli mese után. Tomi, Zsuzsi, Juci és Dalmáék mind csillogó szemmel figyeltek.

Mindenki hitt a Télapóban. Meg a Jézuskában és a karácsonyban is. Az eperszájú gondolatban egészen máshol járt. Anyus ugyanis elhessegette előző nap, amikor segíteni akart kipakolni a cekkerből. Pedig látta, hogy valami izgalmas doboz van benne.

A kislánynak nem voltak különösen nagy kívánságai, pontosan tudta, hogy a Télapó, aki a Mikulás, csak smafu, a karácsonyfát amúgy is ő díszíti fel apussal mindig délelőtt.

Ez azonban különösen izgalmas, mert fel lehet menni a meredek létrán és a nehéz csapóajtón keresztül a padlásra. És ha a fölnőttek nem figyelnek, akkor az eperszájú rendszeresen átoson a kispadlásra, ami a műhely fölött van, de egy szűk nyíláson át lehet menni. Ott tényleg csuda dolgok lapulnak.

Utoljára Papus régi fényképét találta meg. Keretben! Igaz Papus képe kicsi volt, mindenféle érdemrend volt köré rajzolva, meg ákombákom. És furcsa bajuszt is viselt. Az eperszájú még senkin sem látott ilyen kocka alakú bajszot az orr alatt. A kép nagyon poros volt, de amikor ráfújt, a por egy része elszállt, a maradékot meg letörölte a kezével, amit aztán komótosan a combjára kent. Majd tüsszentett egyet, mert az orrába is beleszállt. Hiába próbálkozott, a tüsszentés elárulta, vissza kellett másznia a nagy padlásra. Az igazat megvallva, annyira nem is bánta, mert a nagy nyári melegben a kispadlás kemencének is beillett volna. Augusztusban ott szárította Mamóca a gyümölcsöket. Úgy mondta, aszalja. Az eperszájú csak legyintett:

– Nem kell a szomorú szőlőszem!

A fölnőttek persze ostobák, szegények még azt sem tudták, hogy a mazsola a szomorú szőlőszem, mert olyan fancsali lett szegény az aszalástól. Kimegy belőle a víz, mondta Mamóca, mire az eperszájú minden padláslátogatás után gondosan megivott két nagy pohár vizet. Nehogy szomorú, aszott eper váljék belőle. Ez olyankor vett kínos fordulatot, amikor sietni kellett valahová. A két pohár víz kikéretődzött, meg az eperszájú is. Pisilni.

Karácsonykor azonban le lehetett fújni a port a nagy dobozokról, amiben a színes üvegdíszeket tartották, és óvatosan, gondos léptekkel a csapóajtóhoz masírozhatott velük, ahol Anyus elvette és leadta a létra tetejéről Mamócának, aki Papusnak adta, aki a konyhaasztalra rakta.

Aztán Anyus lejjebb lépdelt, az eperszájú meg rákmenetben lemászott. Ez mindig nagy figyelmet igényelt, mert a lábát és a térdét nem akarta letenni a porba, de a létra meredek volt, és az első fokot a rövid lábaival egyáltalán nem volt könnyű elérni.

A rövid lábak gondolatától vissza is tért a valóságba. Csend volt, minden szem rászegeződött. Az eperszájú lógázta a lábát, nem volt ugyan alacsony, de a lába nem ért le. Neki egyedül a középső csoportosok közül, pedig a tornasorban nem ő volt a legkisebb. Körbenézett, majd nagy magabiztossággal megválaszolta a kérdést, amit nem is hallott:

– Azt szeretném, ha az én lábam is leérne a földig! Ha ez nem megy, akkor mesekönyv is jó lesz – tette még hozzá, mert látta Panni néni arcán a kezdődő megrökönyödést.