Kati saját írása a háborúról

 

Bódi Kati: Háborús gyerekek

A szerző illusztrációja

 
1945 márciusa van, még hideg, a hó sem olvadt el. A harcoknak Pesten vége, de még itt vannak az oroszok. Novembertől februárig a belvárosban éltünk, előbb egy ismerős asztalosműhelyében, aztán amikor odaért a front, a pincében. Most már újra itthon, hála Istennek a ház épségben van, igaz, a ruszkik beköltöztek, minden családhoz legalább egy-két tiszt, de a piactéren is vannak sátraik. Nem félek tőlük. A múltkor az egyik katona, a Vaszil, megpróbált erőszakoskodni a Manci lányommal, de szóltam a tiszteknek, és megbüntették, kiküldték éjszakai őrségbe abban a kemény hidegben. Azóta Vaszil nagyon csúnyán néz rám, ha meglát, még a fogát is csikorgatja, de nem mer bántani minket.

A lányom néhány hét múlva szül. Amikor férjhez ment, kicsit aggódtam, hogy beteg a Pista, de legalább nem vitték el katonának, a tüdeje miatt. De a ruszkik ezt nem tudják, most még jobb, ha nem nagyon mutatkozik, mert bármelyik korabeli férfit elvihetik málenkij robotra.

A fiamnak nem kell bujkálnia. Mégiscsak szerencséje volt azzal a villamosbalesettel, egy lábbal itthon maradhatott, vigyáz a feleségére és a két kisfiára.

De hiszen, volt ő már háborúban. Csak két éves lehetett, mikor a férjemet elvitték, akkor készült ez a kép, ez a kis katonaruhás fiúcska mellettem a Pisti.

A szerző családi fotóalbumából. A képen Antalics Józsefné, Kalocsai Katalin látható a kisfiával

Jóska… az első férjem. Gyerekkorunktól ismertük egymást. Hamar összeházasodtunk, ő ácsok mellett dolgozott, sok munka volt, akkoriban épült Soroksárpéteri több utcája. De a munkájának nem sok hasznát láttuk, ahogy pénzt kapott, ment a kocsmába. Szeretett mulatni, és ha ivott, csak én tudtam bánni vele.

Keresztanyáméknál laktunk, amikor megszületett a fiam, ők vigyáztak rá, amíg én napszámba jártam, kapálni, meg mikor mi akadt, abból félretettem, amit tudtam, télen is kellett valamiből élni.

Hát még, amikor Jóskát elvitték katonának! Még ha csak katonának… de háború volt, és minden épkézláb fiatal férfinak menni kellett.

Sokáig azt sem tudtam, él-e, hal-e, aztán egyszer küldött egy fényképet meg levelet, az ukrán frontról.

És attól kezdve nem volt maradásom, utána mentem a kis Pistivel. Meg egy barátnőmmel, akinek a férjét a Jóskával együtt vitték katonának. Hetekig utaztunk vonattal, szekéren, gyalog, kérdezgettük, merre jár az ezred. Aztán az egyik faluba érve lovasokat láttunk. Az egyik a férjem volt.

1916 januárjában is hideg volt. Nyomorúságos, félig földbe vájt kunyhóban laktak az emberek, leginkább nők és gyerekek, mert az ő férfijaikat is elvitték harcolni. Az öregek a házioltár előtt imádkoztak, hogy visszakapják fiaikat. Mi is szegények voltunk, de nekik szinte semmijük sem volt, mégis befogadtak. A gyerekek talán még sosem ettek azelőtt cukorkát, az anyjuk még kezet is csókolt nekem, amikor némi pénzt adtunk neki, csak hogy együtt lehessünk legalább egy éjszakára.

Bárcsak akkor hazahozhattam volna!

Októberben még mindig vártam. Várandósan is eljártam kapálni, amíg bírtam, de egy napon rám törtek a fájások. Senki nem volt a közelben, a küszöbön rogytam össze, a köldökzsinórt a körmömmel szaggattam szét. Annyi erőm még volt, hogy a kislányt a ruhámba csavarva feltegyem az ágyra, úgy találtak ránk, amikor keresztanyámék hazaértek.

Manci nem ismerte az apját. A háborút túlélte a Jóska, de betegen, összezavarodva bolyongott a pályaudvaron, mígnem egy ismerős rátalált, és hazakísérte. Azután már nem élt sokáig.

Huszonkilenc év telt el azóta. A második férjem beteg volt, ő is hamar meghalt, egyedül neveltem fel három gyereket. Hála Istennek, ezt az újabb háborút mindnyájan túléltük. Van mit ennünk, Misa, az orosz tiszt, aki most nálunk lakik, nagyon rendes, hoz, amit tud: babot, lisztet, kukoricát. Mi meg kezeljük a sebeit. A kapcáját odaadta, azt mondta, jó lesz pelenkának. Megígérte, hogy majd visszajön, meglátogatja a babát. Ő már békeidőben születik, bárcsak sohase látna háborút.

A szerző családi fotóalbumából. A képen Antalics József látható

 

------------------

A dédnagymamám, Antalics Józsefné (Kalocsai Katalin) 1894-ben született, 86 évig élt. Nagymamám, Gál Istvánné (Antalics Mária) 1916 októberében született,

Anyukám 1945. április 30-án látta meg a napvilágot. Misa, az orosz tiszt soha nem jött el újra. Vajon hazatért-e az övéihez, mesélt nekik? Él-e még bárki, aki emlékszik rá?

 

 

Első megjelenés: Háborús gyerekek