Czeiner-Szücs Anita: Pháddi

 

Illusztráció: Pap Kata

Mint ahogy az életet adó forrás, a Tiriszi a tavaszi olvadás idején, úgy hömpölygött a kérők sora a vakítóan fehér falú palota aranykapujától egészen a vele szemben magasodó Kajána hegy lábáig. Szó, mi szó, lassan húsz éve, a király lakodalma óta nem volt ekkora csődület a birodalomban. Az uralkodó, Pháddi király a környező országokban kihirdettette, férjhez adja egyetlen lányát, Téát, a legrátermettebb jelölteket pedig ő maga fogja kiválasztani.
Amikor aznap hajnalban Téá álmosan széthúzta toronyszobájában hatalmas ablaka függönyét, hogy kinézzen a Kajánára, nem tudta mire vélni a tülekedést a palota előtti utcákon, de nem sok ideje volt töprengeni, hiszen mire a Nap sugarai megérintik a hegy lábát, oda kell érnie a város másik végére. Végigszántott fésűjével hosszú fekete haján, felkapta köpenyét és kalapját. Sebtében kortyolt egyet kedvenc kecsketejéből a konyhában, és tarisznyájába rejtette ebédjét, az éléskamrából nyíló átjárón keresztül kijutott a város utcáira. De ahelyett, hogy mélyet szippanthatott volna a friss reggeli levegőből, lépten-nyomon idegen férfiakba botlott. Az egyikük a lábára is lépett.
– Auuuu! Figyelj jobban az orrod elé, te mamlasz! – szisszent fel Téá. 
A díszes ruhába öltözött alak azonban annyira igyekezett a palota irányába, hogy meg sem hallotta a mérges királylányt.

– Milyen otromba népség! Katonákat toboroz megint, és újabb hadjáratba fog az apám, vagy mi lehet ez? – tűnődött magában, és mit sem sejtett a király valódi szándékáról, hiszen az uralkodóval ugyan egy fedél alatt éltek, de a királyné halála óta eltávolodtak egymástól. Látni is, ritkán látták egymást, mert az uralkodónak legtöbbször fontosabb dolga akadt.
Azzal egyidőben, amikor Téá a Kajána lábához ért, Pháddi kinyitatta a palota kapuját, s egyesével kezdte fogadni a kérőket, no és persze, ajándékaikat. Már előre dörzsölte a tenyerét, találgatta, mennyi arannyal növekszik aznap a vagyona.
Éppen ezért, aki csalódást okozott neki, azaz nem érkezett megfelelő értékű ajándékkal, azt könyörület nélkül hazaküldte katonáival. Akik pedig elég kinccsel halmozták el, azoknak feltette a kérdését. Pháddi, mindenkitől ugyanazt kérdezte:
– Milyen uralkodónak tartasz engem, a nagy Pháddi királyt?
Hogy az eltökélt férjjelöltek megfeleljenek a próbának, hosszabbnál hosszabban sorolták meghunyászkodó és nagy ritkán őszinte válaszaikat.
„Bátor és erős vagy, felség. Minden uralkodónál nagyobb hatalommal bírsz. Gazdagságod fénye felemeli néped is.”
Az uralkodó nem volt elégedett egyetlen válasszal sem. Egyre gyakrabban tombolt haragjában, ordítva zavarta el a kérőket. Mikoron a Nap a Kajána csúcsával egy magasságban állt, a palotában már több száz ifjú megfordult, a király pedig dühtől fortyogva rogyott le trónszékére. – Zárjátok be a kaput, több szánalmas kérőt ma már nem vagyok hajlandó fogadni! Semmirekellők!” – üvöltözte magából kikelve. – Parancsolom, hogy akik kinn, a sorban állnak, szolgáltassák be kincstáramba ajándékaikat, a nincstelenek pedig családjaikkal együtt a bányáimban dolgozzanak meg mai naplopásukért” – visszhangozta szigorú szavait a trónterem.
Így ment ez már hetek óta, Pháddi a sikertelenséget egyre nehezebben viselte, s minden nap egyre hamarabb záratta be a palotát. Unta a kérők kiszámítható válaszait, csak a temérdek kincs számolgatása vidította fel kissé, végül azonban már a kincstárba sem tért be, annyira nekikeseredett.
Felesége halálos ágyánál Pháddi megesküdött, a legjobb férjet kutatja fel lányuknak, azonban most úgy érezte, nehezebb ígéretet nem tehetett volna.
– Este beszélnem kell Téával! – üzente a szolgákkal.
Téá aznap a vacsoraidő előtt nem sokkal érkezett a palotához, és olyan fáradtnak érezte magát, hogy úgy ahogy volt, koszos köpenyével és tarisznyájával a vállán zuhant be ágyába.
– Téá kisasszony, az édesapja látni kívánja a vacsoránál. Igyekeznünk kell! – figyelmeztette egy szolgáló. Téá morcos volt és elgyötört, ezért úgy döntött, szutykosan és piszkosan vonul le a vacsorához. El is indult feldúltan, de amikor a szobájából kilépett, és meglátta apja arcát a falon lógó képen, inába szállt a bátorsága. Reszketés tört rá félelmében, nem bízhatott benne, hogy Pháddi rettegett haragja őt megkímélné, ezért sietve ledobta koszos köpenyét, felkapta selyemruháját, arany tűvel kötötte fel ébenszín haját, és futva indult az étkező irányába. Csak ott vette észre, hogy kezeit elfelejtette megmosni. Visszafordulni nem volt idő, a szolgálók, amint meglátták, előzékenyen nyitották ki az étkező ajtaját.
Pháddi gondolataiba merülve ült az asztalnál. Téá percekig csak állt az ajtóban megkövülve, aztán köszönése megtörte a dermesztő csendet a hatalmas étkezőben.
– Lányom! – tekintett fel erre az apa. – Ülj le – dörmögte oda szűkszavúan hónapok óta nem látott lányának. – Édesanyádnak ígéretet tettem, hogy mire eljön a huszadik születésnapod, megfelelő férjet találok oldaladra. Lépteim éljenzés és tisztelet övezi, gazdagságom káprázatos, erőm és akaratom előtt az edzett kardél is meghajol. Természetes, hogy neked is csak a legjobbat szánom. Pontosan olyan kitűnő embert keresek férjednek, mint amilyen én vagyok, de hiába minden erőfeszítésem, nem lelek méltó kérőt. Pedig pusztán egyetlen kérdésre kellene helyesen felelniük, példaképnek tartaniuk engem. Most tőled kérdezem hát lányom, te milyen uralkodónak látsz engem?
Téá meghökkent, most értette csak meg a városban kígyózó férfiak sorának okát. Mélyen meghajolt, Pháddi sima és meleg markába tette kis kezeit, és alázatos hangon így felelt:
– A kezeim mindent elárulnak neked, fenséges apám.
– Szólj, ne a kezeidet add – parancsolta Pháddi, de ahogy hirtelen odapillantott, megrökönyödve vette észre a királylány szokatlanul cserzett, száraz bőrét, töredezett és koszos körmeit, a keményedésekkel és hegekkel teli erős tenyerét, és a félelem jeges verítékcseppjeit.
– Mire véljem ápolatlanságod? – förmedt rá a király.
Téá zokogva rogyott össze.
– Már nem is emlékszik, apám? Anyám halála után megparancsolta, birodalma minden tagját, nemre, korra és rangra kivétel nélkül tíz aranypénz megfizetésére kötelezi minden évben lakodalmuk évfordulóján, s aki ezt nem képes beszolgáltatni a palotának, annak a Kajána hegy bányáiban kell megdolgoznia kegyelméért, máskülönben halál fia. A királyi kincstárhoz csak fenségednek van kulcsa, s bárhányszor szerettem volna beszélni apámmal, fontosabb feladata akadt. A katonái a törvény szerint tőlem is ugyanúgy számonkérik az adót minden évben, ezért kénytelen vagyok teljesíteni a szolgálatot – szipogta egyre dühösebben a királylány. – Milyen uralkodónak látom hát? Bölcsebb, ha nem adok ennek hangot, de az biztos, ha anyám látná, milyen önző és szívtelen királlyá változtatta a gyászév, visszavonná a jövendőbelimre vonatkozó kívánságát – vetette oda fájdalmában Téá, s futásnak eredt.
Pháddi csak a bányánál érte utol, ahol megrökönyödésére a vaksötét éjszakában is több tucat lámpa fénye pislákolt, s a kalapácsok hangjai szűrődtek ki a mélyből. Hirtelen egy sártól maszatos kislány szaladt oda hozzá. Éhes volt, vacsorát kért.
– Ha megmosdana, pont úgy mosolyogna, mint Téá, amikor kislánykorában együtt kergetőztünk – tört meg az uralkodó, és a sötétben egy könnycseppet törölt le arcáról. Amint felnézett, ijedt lányát látta a bánya bejáratánál. Megfogta sebhelyes kezét, és lágy hangon kérte, mutassa meg, hol van a járat, ahol még ilyenkor is dolgoznak. Pháddi vacsorát hozatott a bányászoknak, és aznapra mindenkit felmentett a feladatok alól, másnap pedig eltörölte a kegyetlen a törvényt.
A királylány kezén így lassan halványulhattak a hegek, egy napon pedig, selymesedő bőrét simítva Pháddi bejelentette, a házasságszerzést inkább Téára bízza. 

Szerkesztette: Németh Eszter