Nattán-Angeli Nóra: Boróka és a Hold

 

(c) Szabó Zelmira

        Itt lakik, tőled nem is olyan messze, a harmadik utcában, a harmadik ház harmadik emeletén Boróka. Ha kinyitod az ablakot, talán még integethetsz is neki. És ha jobban megnézed, láthatod azt is, hogy Boróka éppen az ablakban áll, és kémlel kifelé. Boróka nem mehet ki a lakásból már hetek, hónapok óta. Valamilyen különös vírust kapott el, és amíg az osztálytársai az iskolában tanulnak, karatéra és balettra járnak, fogócskáznak, hintáznak, kibékülnek és újra összevesznek, ő egyre csak otthon van. Nem hagyhatja el a lakást. Minden nap megírja a leckét, de hamar elfárad, és visszafekszik az ágyba. Boróka sokat van egyedül, játszik a babáival, olvas, azután járkál a lakásban, és töpreng, hogy mit csináljon. Sokszor lehajol, a hajópadlóra hajtja a fejét, és fülel, hogy az alsó szomszédból hall-e valamit. De általában nem hall semmit.

        Most is ezt csinálja, mivel már megunta, hogy az ablakból nézze, hogyan borzolja a szél a fák leveleit, és éppen a padló fölé hajol. Ekkor, váratlanul, az egyik padlódeszka rámosolyog. „Szia Boróka – szólítja meg a lányt –, mesélek neked egy réges-régi történetet, amit még a nagyanyám susogott el nekem, és neki is a nagyanyja susogta!” Boróka ámulva bólint. A hajópadló belekezd: „Az erdő, amelyben születtem, egy égbeszökő, nagy hegyen áll. Ezen a hegyen a világ legmagasabb fenyői nőnek. Ennek a hegynek a tetején, a magasnál is magasabb fenyők közt egy lombházban lakik a Hold. Minden este onnan száll fel, és minden reggel ott nyugszik. Kényelmes ágya van, meleg gyapjútakaróval, az ágy mellett az éjjeliszekrényen egy zöld vekker áll, amely minden nap csörögni kezd, pontban, amikor a Holdnak kelnie kell. A Hold mindig korán kel, hogy hosszú útja előtt jól megvacsorázzon. A kakaójára felhőszín habot nyom, elkortyolgatja, kilép a ház ajtaján, leugrik a földre, nekifut a hegy tetejének, és felszáll, akár egy légballon.

        Ám hogy, hogy nem, történt egyszer, hogy a Hold szülinapján hatalmas hóesés volt. De akkora, hogy olyat még senki sem látott az égbeszökő hegyen, még a legmagasabb fenyők sem. A Hold eleinte örült neki, ám olyan sűrűn hullott a hó, hogy az orráig sem látott. Ráadásul még a szél is rázendített. Azt gondolta, hogy vár egy kicsit, aznap nem kel fel olyan korán, elvégre szülinapja van, lustálkodhat ő is. De hiába várt, a hó csak hullott és hullott, és a szél is egyre erősödött. A Hold hiába lépett ki lombházából, és huppant le a földre, nem tudott nekifutni, nem látta, merre van a hegy teteje. Nem látott semmit, még a füle is tele lett hóval. Egyre szomorúbban ballagott vissza lombházába, míg végül teljesen elcsüggedt. Pont a szülinapján ne világítson fent az égen?! Pont a szülinapján ne találkozzon a barátaival?!

        Ugyanakkor fent a magasban églakó barátai, az Égtornásznő, a Tejológus és Dudorf, a felhőfaragó, no és persze a csillagok serényen keverték a szülinapi torta tésztájába az olvasztott csokoládét, hozzáadtak még három púpozott evőkanál jókedvet, egy csipet sót, bőven szórtak bele kandírozott emlékdarabokat, végül meghintették madárcsicsergéssel. A torta már szinte készen volt, de a Hold még sehol. Az Égtornásznő megkérte kiscsillagait, hogy kémleljék az eget, de bizony nem látták a Holdat közeledni. Tanakodtak, mitévők legyenek. A Tejológus hosszú, tejfehér szakállát simogatta. Addig-addig simogatta a szakállát, míg kitalálta, hogy Dudorf faragjon egy kilátót a felhőkből, és az Égtornásznő onnan nézzen körbe. Így is lett, Dudorf szélsebesen faragott egy felhőkilátót, az Égtornásznő pedig felszökellt annak legmagasabb pontjára, és elővette a látcsövét. De bizony onnan sem látta a Holdat. Ennek már fele sem tréfa, gondolták. A Hold nem tud felszállni, és éppen a szülinapján! S mindez a kiscsillagok miatt, akik addig-addig hancúroztak, mígnem egy hatalmas, súlyos felhőpaplant kiszakítottak, amiből azóta is csak úgy szakadt a hó. A felhőpaplant összevarrni igen nagy munka lett volna, eltelik addig a születésnap, ezért hát újra gondolkodni kezdtek. A Tejológus törökülésbe ült, simogatta szakállát, távoli páraképeket kutatott a láthatáron. Az Égtornásznő vetett három cigánykereket, ugrott két szaltót, kézen állva egyensúlyozott, mindig a tornamutatványok után támadtak a legjobb ötletei. Dudorf egy újabb, kivehetetlen formát faragott egy seszínű felhőből, és közben halkan fütyörészett. Utána összedugták a fejüket, és elmondták egymásnak, mire jutottak.

        Az Égtornásznő fogta a zsonglőrlabdáját, amit még az apukájától kapott, és feldobta háromszor jó magasra. Szorosan behunyta a szemét, úgy kellett elkapnia a labdát, és közben maga elé suttogta a kívánságot. És ahogy kinyitotta a szemét, láss csodát, a kívánság teljesült: minden megállt! A madárfiókák csőre tátva maradt, a tenger hullámai nem csapkodtak, a kandallóban a tűz abbahagyta a táncot, a toronyugró fejjel lefelé, előre nyújtott karokkal maradt a levegőben, a biciklista csak állt kétkeréken, a teafőző nem sípolt tovább, és a gőz sem tekergett belőle tova, a feldobott palacsinta nem pottyant vissza a serpenyőbe, a kék masnis kislány mutatóujja a szája előtt maradt, a kakukk pedig nem bújt vissza az órába. Megállt akkor minden a Földön, csak a hó hullott hangtalan. Hullott a hó a mozdulatlan világra, amíg ki nem ürült a felhőpaplan. Az Égtornásznő közben papírt fogott, és levelet írt a Holdnak: „Kedves Hold, ne aggódj!  Megállítottuk itthon az időt! Te csak várd meg, amíg az utolsó hópihe is lehullik, utána indulhatsz!” Majd papírrepülőt hajtogatott a levélből, és egyesen a Hold lombháza felé dobta.

        A Hold éppen a házából fülelte, vajon mi lelte az erdőt. Fűszál sem mozdult, amikor a papírrepülő az ajtaja előtt koppant. Felvette, elolvasta, és öröm járta át a szívét. Amikor az utolsó pihe is lehullott, elindult lombházából, hogy újra nekifusson. Futott, futott, és felszállt a hegy tetejéről, mint egy légballon, s meg sem állt az égig. Amikor églakó barátai meglátták kerek mosolyát, örömükben felkiáltottak. Az Égtornásznő lehunyta a szemét, és újra feldobta a zsonglőrlabdát, háromszor, jó magasra. S mikor harmadszorra is elkapta, a világ újra megmozdult. A madárfiókák lenyelték a falatot, a hullámok csapkodtak, a tűz táncolt a kandallóban, a toronyugró fejjel lefelé, előre nyújtott karokkal csobbant a vízbe, a biciklista tovább suhant, a teafőző sípolt és gőzölt, a palacsinta visszapottyant a serpenyőbe, a kék masnis kislány csendre intette a babáját, és még a kakukk is visszabújt az órába. És a Hold végre fent volt az égen.

        Az Égtornásznő, a Tejológus, Dudorf és a csillagok énekeltek neki, majd átadták a tortát. A Hold szeletekre vágta, és mindenkit megkínált belőle. Együtt falatoztak, a Hold csak úgy ragyogott! Aznap éjjel sokáig fent voltak, zenéltek, táncoltak, jót mulattak. Így volt, igaz volt, amit mondtam, mese volt!” – zárja le a történetet a padlódeszka, és újra rámosolyog Borókára. Boróka visszamosolyog. „Köszönöm a mesét!” – mondja, és megsimogatja a hajópadlót. Három szökelléssel az ágya mellett terem, kiveszi a masnit a hajából, és bebújik az ágyba. „Ne aggódj! Megállítottuk itthon az időt!” – suttogja a babájának, és lassan mély álomba merül. Azt álmodja, hogy az osztálytársaival az iskolában tanulnak, karatéra és balettra járnak, fogócskáznak, hintáznak, kibékülnek, és újra összevesznek. 

 

(c) Szabó Zelmira