Miklya Luzsányi Mónika: A gyermek hangja

  

(c) Zsengellér Sári

 

Mia a vár fokáról rugaszkodott el. Széles szárnycsapásokkal repült, egészen addig, amíg egy széláramlatra rá nem tudott feküdni. Forró volt a szél, tudta, a sivatag felől érkezett, és oda is tart vissza. Ráfeküdt hát, és lassan vitorlázott. Nem nézett vissza a városra, pedig biztos volt benne, hogy az emberek összegyűlnek az utcákon, és felfele bámulnak. Ujjal mutogatnak rá, talán kiabálnak is:

– Nézzétek, ott száll! Ott repül a boszorkány!

Mia nem törődött a várossal, sem a benne lakókkal. Nem akart ide visszatérni. Ha megtalálja a gyermeket, nem is térhet. Ha nem találja meg, vagy már csak holtan, akkor meg végképp nem akar majd visszamenni azok közé, akik képesek voltak kitenni a sivatagba egy ártatlan kislányt. Pedig ez a gyerek nem oda való.

Hogy Ellivel valami baj van, sokáig nem tudta senki, csak az anyja. Pontosabban, Zéda is csak később jött rá, hogy a lánya más, mint a többi gyerek. Mert Ellinek áldás volt még a megérkezése is. Zéda mindig is saját gyermekről álmodott, de valahol a szíve mélyén érezte, hogy neki sohasem lehet gyermeke. Már csak azért sem, mert nem tudta volna elképzelni, hogy megossza az életét, a házát és az ágyát egy férfival.

– A férfiak durvák, kegyetlenek, nincs szükségem rájuk – mondogatta, amikor a többi lány azzal piszkálta, hogy miért olyan válogatós, miért nem megy férjhez végre. Mert Zéda szép lány volt, zsongtak is körülötte a fiúk, de még a férfiak is. Volt, amelyikkel ki is kezdett, de nem fordult komolyabbra egyik kapcsolata sem, mert amint igazán közeledni akart hozzá valaki, Zéda messzire futott. Maga sem tudta sokszor, hogy miért, de elég volt a fiúk szemében meglátni azt a vad villanást, vagy meghallani ziháló légzésüket, és már menekült is.

– Így aztán sohasem lesz gyereked! – csúfolták a barátnői, és Zéda tudta, hogy igazuk van. Valahol a szíve mélyén azért reménykedett benne, hogy egyszer mégis csak lehet gyermeke.

És lett is. A tenger adta neki Ellit, ott találta, partra vetve, mint valami kis halat. Alig pár napos, ha lehetett, Zéda elképzelni sem tudta, hogyan kerülhetett egy újszülött a tengerpartra. De nem is akarta. Nem akarta kinyomozni, kik lehetnek a kislány szülei, hogy miért hagyták magára, csak az érdekelte, hogy most már neki is lesz gyereke. Egy saját gyereke.

Az első év csupa örömöt hozott. Szőke, göndör hajú csecsemő volt Elli, olyan, mint egy igazi kis pufók angyal. Egy baj volt csak vele: sokáig nem akart megszólalni. Ám amikor megszólalt, akkor lett csak igazán nagy baj. Mert Elli valami furcsa, érthetetlen hangon beszélt. Nem hasonlított a babák gügyögésére, és nem hasonlított semmilyen emberi nyelvre. A szavakat se nagyon lehetett kivenni, amelyeket a kislány artikulált, csak valami dallamot, hangzást, ami időnként kellemes volt a fülnek, máskor meg őrületbe kergette azt, aki hallgatta.

Igazság szerint már Elli első szava halálra rémítette az anyját. Nem is szó volt, hanem inkább mondat, vagy még inkább dallamív. A hang mélyen, torokból tört fel a gyerekből, mintha ágyú dörögne, azután vékonyodott a hang, egyre magasabb lett, de nem halkult el, hanem mint a farkasok vonyítása, csapott mind magasabbra. Az asszony úgy érezte, a hang áthatol a koponyáján, bele az agyába, azután végigcsúszik a gerincén, átüti a bordákat, és végül felhasítja a szívét. A hangok képeket hívtak elő Zéda agyából, iszonytató, fájdalmas képeket, a háborúról, amit gyerekként élt végig, az apjáról, aki karddal a kezében védte őket, a tűzről, a lángokban álló városról.

Zéda ijedten futott ki az udvarra. Sohasem gondolta volna, hogy ezek az emlékek benne élnek. Az ostromról tudott, a nagy győzelemről is, amikor a holdképű lovag levágta az ellent. De furcsamód saját emlékei nem maradtak a háborúról, pedig nem volt kisgyerek, olyan tíz-tizenkét éves lehetett akkor. Próbált megnyugodni, visszament a szobába, ahol a gyerek nyugodtan játszott. Égkék szemével az anyjára mosolygott, de Zéda immár sohasem tudott úgy tekinteni a lányára, mint azelőtt. Félt, rettegett, hogy mikor tör fel belőle az az eszelős hang, ami érthetetlen emlékképeket hoz elő az agyából. Olyan képeket, amelyektől úgy érzi, megszakad a szíve.

De hiába, ahogy nőtt a gyerek, egyre többször szólalt meg, egyre többször beszélt, és Zéda agyát elöntötték az emlékek. Emlékek, amelyeket sohasem akart viszontlátni. Emlékek a szüleiről, a testvéreiről, és emlékek, igen, a katonáról, akinek az ostrom idején először meglátta szemében azt a vadállati villanást, amitől azóta is menekül.

Megpróbált mindent, amit csak megpróbálhatott. Rongyot dugott a fülébe, hogy ne hallja a gyerek hangját, aztán viaszból készített füldugót, végül bekötötte a kislány száját. De hiába, az a furcsa ősi hang keresztültört mindenen.

És Zéda nap mint nap úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Fogta a kislányt, a karjára vette, és meg nem állt, amíg meg nem találta a Fekete Talárosokat. Ott voltak, mint mindig ilyenkor, a piactéren, hogy a nép ügyes bajos dolgai fölött rendelkezzenek.

Zédát azonnal észrevették, karján a bekötött szájú gyerekkel. Durván szóltak oda neki.

– Hé, asszony! Mit tettél?! Elment a józan eszed?! Így nem bánhatsz egy csecsemővel!

Zédának nemhogy védekezni, de felocsúdni sem maradt ideje, máris kikapták a kezéből kislányt.

– És még az ilyen mondja magát anyának! – vette át az őrtől Ellit az egyik Fekete Taláros. – Jobb dolga lesz ennek az ártatlannak a szürke nővérek árvaházában, mint az ilyennél, igaz, kicsinyem? – simogatta meg Elli pufók angyalarcát, és leoldotta a szájáról a rongyot. De abban a pillanatban a Fekete Taláros arca eltorzult, ijedten tolta el magától a gyereket.

– Sátán… Ördög fattya… A Megrontó szól a szájából… – zihálta a Fekete Taláros. A társai nem értették a reakcióját, kikapták a kezéből a gyereket, azután iszonyodva távolodtak el tőle. A gyerek kézről kézre járt, de senki sem volt képes néhány percnél tovább a karjaiban tartani. Átkot szórtak rá mindannyian. Először csak a Fekete Talárosok, azután a jobb érzésű asszonyok is, akik kikapták a bírák kezéből a csecsemőt. A férfiak közül volt, aki falhoz akarta csapni, más a szíve szerint eltörte volna a gigáját. Pedig a gyerek nem csinált mást, csak beszélt hozzájuk a saját hangján.

Ám a torkából feltörő hangok képeket hoztak elő, olyan képeket, amelyekre már egyikőjük sem emlékezett, képeket, amelyeket örökre el akartak temetni magukban, amelyeket el akartak felejteni.

– Tűzre vele! – kezdték kiabálni. – Meg kell égetni az ilyet!

De a Fekete Talárosok bölcsebbek voltak a népnél.

– Nem tudjuk, kiféle, miféle fajzat ez – böktek a piactér közepén üldögélő csecsemőre. – Lehet, hogy ha megégetjük, még nagyobb bajt zúdítunk a fejünkre. Nem szabad bántanunk. Hiszen nem okozhatjuk a halálát egy ártatlan csecsemőnek!

– Ártatlan? Eeeez?! – Üvöltötte valaki. – Hiszen a fejünkbe lát!

– Kisded még akkor is – próbálta csitítani a tömeget az egyik Fekete Taláros. – Kisdedeket mi nem vetünk máglyára. Emberségesebbek vagyunk ennél. Kivisszük a sivatagba, és ott hagyjuk. Ha a Fennvalók is úgy akarják, megmenekül. Ha nem… Mi nem okoztuk a halálát.

Az emberek bólogattak, dicsérték a Fekete Talárosokat, és megnyugodtak lelkükben, hogy milyen bölcs vezetőik vannak. De akkor nyugodtak meg igazán, amikor meglátták a vastagon bélelt ércládát, amibe a gyereket belehelyezték.

– Így nem hallhatja senki a hangját – magyarázta az egyik bíra –, nyugodtan kocsira rakhatjuk, és elvihetjük jó messzire, mélyen be a sivatagba.

Mia csak órákkal később kapott hírt a történtekről. Azonnal felhágott a várfok tetejére, és szárnyra kapott, hogy megtalálja a gyermeket.

– Tarts ki – könyörgött magában Ellinek –, csak addig tarts ki, amíg megérkezek!

Tudta, hogy minél hamarabb meg kell találnia, mert a nap egyre magasabban jár, és ki tudja, amikor rátalál, életben lesz-e még a kislány, akinek a hangja előcsalja a lélek legsötétebb emlékeit is. Azokat is, amelyekre ő maga sohasem akar visszaemlékezni. Azokat az emlékeket, amelyek az embereket rettegéssel töltik el. Mia azonban nem félt az emlékeitől. Meg akarta ismerni saját eltemetett múltját. És tudta, hogy a gyermek hangja megmutathatja neki mindazt, amit eddig eltitkoltak előle.