Fodor Veronika: Az utolsó cédula

 

(c) Vadas Máté

 

Szavasincs város egyik eldugott utcájában volt egy boltocska. Nem tudni, mióta volt ott, nagyszülők és dédmamák is beszéltek róla, így erős a gyanúm, hogy MINDIG IS ott állt. A sok egyforma ház között sárgán világított, mint a legeslegsárgább nárciszok. Nyikorgó ajtaja fölött kicsit csálén állt a névtábla, mintha éppen kacsintana egyet:

professzor dr. Morzsányi Ödön Szókereskedése

Komoly és komolytalan esetekre

Mindenféle alkalomra volt ott kínálat, amikor bizony elakad a szavunk, egyáltalán nem találjuk, vagy egyszerűen csak nem akarjuk kimondani. Jöttek is a vevők bőven, folyton csengett a csengő, és zizegett a függöny a bejárati ajtón. Morzsányi doktor boldogan mutogatta a szavakat, amiket a legkülönfélébb díszcsomagolásokban árult. Voltak szavak ünnepélyes alkalmakra, kicsi zöld dobozokban, virágos selyempapírok között, például ilyenek, hogy: GRATULÁLOK, vagy hogy BÜSZKE VAGYOK RÁD. Lejjebb, az óriási polcokon pléhdobozokban sorakoztak az olyanok, hogy HARAGSZOM vagy ELEGEM VAN, esetleg az, amit nagyon nehéz kimondani: NEM. Bár Morzsányi tapasztalatai szerint néha az IGEN is nagyon nehezen ment egyeseknek, de sebaj, mert megkaphatták tőle akár pöttyös papírskatulyában is, ha akarták.

Egyszer aztán, amikor már majdnem az összes szó elfogyott a Szókereskedésből, Morzsányi doktor úgy döntött, nyugdíjba vonul, hogy édes semmiségekkel töltse maradék földi idejét. Ekkor valaki kopogtatás és csengetés, no meg zizegés nélkül toppant be az ajtaján. A kedves neje volt az, Aurora, akivel hosszas levelezés során ismerkedett meg még az előző évszázadban, és aki azóta is picit neheztelt, mert nagyon úgy tűnt, Morzsányi az összes szót kilevelezte magából, amit meg nem, azt szépen sorra eladta a boltjában.

– Mindent eladtál, Ödön? Végre léghajózhatunk, mehetünk hadszíntérkutatásra, megrendelhetem az új, kirándulós sétapálcádat? – kérdezgette Aurora a férjét.

Morzsányi csak ült ott csendben, mint akinek elvitte a cica a nyelvét, még csak nem is hümmögött. Aurora odament a pléhdobozos szavakhoz, kirázott közülük néhányat, és a pultra borította: MÉRGES VAGYOK, állt a kissé gyűrött papírlapon, amit a férje orra elé csúsztatott.

Morzsányi doktor egy cseppet elszomorodott, mert ezek voltak az utolsó szavak a kereskedésben, és egyáltalán nem számított arra, hogy éppen ő fogja megkapni őket.

– Most, hogy felhasználtad az utolsó szavakat, azt hiszem, minden elfogyott – lógatta egy kicsit az orrát. Aztán eszébe jutott valami. Kotorászott a mellényzsebében, előhúzta a zsebóraláncát, és egy apró kulccsal kinyitotta ezer fiókja közül a legfelsőt. A fiókban egy dobozka volt, talán tea lehetett benne régen, teteje színes, mint az északi fény. Nehezen nyitotta ki. – Ezt neked szántam, Aurora, még amikor megismerkedtünk, de azt hittem, nincs rá szükség, meg hogy mi szavak nélkül is… – nyújtotta felé a dobozt.

Aurora még mindig picit MÉRGES volt, de elvette a dobozkát, és belenézett. Egy cédula volt benne. Ahogy megfordította a dobozt, a papír a nyitott tenyerébe hullott:

VELED MINDENÜTT OTTHON