Majoros Emma: Álomba ringat a Láz

 

(c) Kelemen Czakó Rita

 

Mikor betegek vagyunk, olyan kellemes lenne, ha át tudnánk aludni a legrosszabb pillanatokat. A fájó gyomrot, a kaparó torkot, a görcsös migrént és a Fluenza többi rémes mellékhatásait. Anya gyakran emlegeti a lázak álmát, mikor beteg vagyok, így hát egyértelmű volt a megoldás. Megtanítottam az én Lázamat, hogy meséljen nekem lázálmokat, és ringasson nyugtató pihenésbe mihamarabb, mielőtt rám tör az émelygés. Azoknak, akik ezt nem tudják megtenni kevésbé együttműködő Lázukkal, megosztom a legszebb lázálommesét.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró tündér. Háza egy nagy kastély volt, melyben minden szép és jó megpihent. Aranyozott tükrök, gyöngyberakásos képkeretek, selyemhuzatok és még sok-sok kincs, amit máshol nem talál meg az ember. Mégis, az apró tündér nem a kastélyban érezte magát otthon. Főleg mikor támadtak a Fluenzák. A Fluenzák aljas nép, a környező falvakban lapultak meg, és évente néhányszor rájuk jött a rabolhatnék. Hova máshova mentek volna hát fosztogatni, mint az apró tündér kastélyába, ami telis-tele volt kincsekkel. Mindig váratlanul érkeztek, de leginkább télen jöttek, hiszen a tündér bundái és usankái tökéletesek voltak a hideg hónapok csípős szele ellen.

Nattán-Angeli Nóra: Boróka és a Hold

 

(c) Szabó Zelmira

        Itt lakik, tőled nem is olyan messze, a harmadik utcában, a harmadik ház harmadik emeletén Boróka. Ha kinyitod az ablakot, talán még integethetsz is neki. És ha jobban megnézed, láthatod azt is, hogy Boróka éppen az ablakban áll, és kémlel kifelé. Boróka nem mehet ki a lakásból már hetek, hónapok óta. Valamilyen különös vírust kapott el, és amíg az osztálytársai az iskolában tanulnak, karatéra és balettra járnak, fogócskáznak, hintáznak, kibékülnek és újra összevesznek, ő egyre csak otthon van. Nem hagyhatja el a lakást. Minden nap megírja a leckét, de hamar elfárad, és visszafekszik az ágyba. Boróka sokat van egyedül, játszik a babáival, olvas, azután járkál a lakásban, és töpreng, hogy mit csináljon. Sokszor lehajol, a hajópadlóra hajtja a fejét, és fülel, hogy az alsó szomszédból hall-e valamit. De általában nem hall semmit.

        Most is ezt csinálja, mivel már megunta, hogy az ablakból nézze, hogyan borzolja a szél a fák leveleit, és éppen a padló fölé hajol. Ekkor, váratlanul, az egyik padlódeszka rámosolyog. „Szia Boróka – szólítja meg a lányt –, mesélek neked egy réges-régi történetet, amit még a nagyanyám susogott el nekem, és neki is a nagyanyja susogta!” Boróka ámulva bólint. A hajópadló belekezd: „Az erdő, amelyben születtem, egy égbeszökő, nagy hegyen áll. Ezen a hegyen a világ legmagasabb fenyői nőnek. Ennek a hegynek a tetején, a magasnál is magasabb fenyők közt egy lombházban lakik a Hold. Minden este onnan száll fel, és minden reggel ott nyugszik. Kényelmes ágya van, meleg gyapjútakaróval, az ágy mellett az éjjeliszekrényen egy zöld vekker áll, amely minden nap csörögni kezd, pontban, amikor a Holdnak kelnie kell. A Hold mindig korán kel, hogy hosszú útja előtt jól megvacsorázzon. A kakaójára felhőszín habot nyom, elkortyolgatja, kilép a ház ajtaján, leugrik a földre, nekifut a hegy tetejének, és felszáll, akár egy légballon.

        Ám hogy, hogy nem, történt egyszer, hogy a Hold szülinapján hatalmas hóesés volt. De akkora, hogy olyat még senki sem látott az égbeszökő hegyen, még a legmagasabb fenyők sem. A Hold eleinte örült neki, ám olyan sűrűn hullott a hó, hogy az orráig sem látott. Ráadásul még a szél is rázendített. Azt gondolta, hogy vár egy kicsit, aznap nem kel fel olyan korán, elvégre szülinapja van, lustálkodhat ő is. De hiába várt, a hó csak hullott és hullott, és a szél is egyre erősödött. A Hold hiába lépett ki lombházából, és huppant le a földre, nem tudott nekifutni, nem látta, merre van a hegy teteje. Nem látott semmit, még a füle is tele lett hóval. Egyre szomorúbban ballagott vissza lombházába, míg végül teljesen elcsüggedt. Pont a szülinapján ne világítson fent az égen?! Pont a szülinapján ne találkozzon a barátaival?!

Kiss Lehel: Zöld kalappal

 

(c) Szőnyi Gergely

Április volt, április.
Hogy látta-e bárki is
rajtam kívül azt a kislányt,
barna kislányt, nem tudom.
Jött, csak jött a főúton
zöld kalappal, kiskabátban
– hová tartott, nem tudom.
Pici kéz,
pici láb,
lett voln’ szárnya legalább!


Dróton ültem egymagamban,
és ő megtorpant alattam
ott a mélyben. Reám nézett.
Engem nézett.
Egész álló délután
meg nem moccant pici térde.
Lila árnyam hullt elébe,
de nem látta, jól tudom.
Sokan jártak az úton.


Április volt, este lett.
Gyújtották a fényeket.
Elindult a barna lányka,
zöld kalapja, kiskabátja vele tűnt el.
Itt hagyott.
Csitt!
A világ azóta is tintafolt.

Miklya Luzsányi Mónika: A gyermek hangja

  

(c) Zsengellér Sári

 

Mia a vár fokáról rugaszkodott el. Széles szárnycsapásokkal repült, egészen addig, amíg egy széláramlatra rá nem tudott feküdni. Forró volt a szél, tudta, a sivatag felől érkezett, és oda is tart vissza. Ráfeküdt hát, és lassan vitorlázott. Nem nézett vissza a városra, pedig biztos volt benne, hogy az emberek összegyűlnek az utcákon, és felfele bámulnak. Ujjal mutogatnak rá, talán kiabálnak is:

– Nézzétek, ott száll! Ott repül a boszorkány!

Mia nem törődött a várossal, sem a benne lakókkal. Nem akart ide visszatérni. Ha megtalálja a gyermeket, nem is térhet. Ha nem találja meg, vagy már csak holtan, akkor meg végképp nem akar majd visszamenni azok közé, akik képesek voltak kitenni a sivatagba egy ártatlan kislányt. Pedig ez a gyerek nem oda való.

Hogy Ellivel valami baj van, sokáig nem tudta senki, csak az anyja. Pontosabban, Zéda is csak később jött rá, hogy a lánya más, mint a többi gyerek. Mert Ellinek áldás volt még a megérkezése is. Zéda mindig is saját gyermekről álmodott, de valahol a szíve mélyén érezte, hogy neki sohasem lehet gyermeke. Már csak azért sem, mert nem tudta volna elképzelni, hogy megossza az életét, a házát és az ágyát egy férfival.

– A férfiak durvák, kegyetlenek, nincs szükségem rájuk – mondogatta, amikor a többi lány azzal piszkálta, hogy miért olyan válogatós, miért nem megy férjhez végre. Mert Zéda szép lány volt, zsongtak is körülötte a fiúk, de még a férfiak is. Volt, amelyikkel ki is kezdett, de nem fordult komolyabbra egyik kapcsolata sem, mert amint igazán közeledni akart hozzá valaki, Zéda messzire futott. Maga sem tudta sokszor, hogy miért, de elég volt a fiúk szemében meglátni azt a vad villanást, vagy meghallani ziháló légzésüket, és már menekült is.

– Így aztán sohasem lesz gyereked! – csúfolták a barátnői, és Zéda tudta, hogy igazuk van. Valahol a szíve mélyén azért reménykedett benne, hogy egyszer mégis csak lehet gyermeke.

És lett is. A tenger adta neki Ellit, ott találta, partra vetve, mint valami kis halat. Alig pár napos, ha lehetett, Zéda elképzelni sem tudta, hogyan kerülhetett egy újszülött a tengerpartra. De nem is akarta. Nem akarta kinyomozni, kik lehetnek a kislány szülei, hogy miért hagyták magára, csak az érdekelte, hogy most már neki is lesz gyereke. Egy saját gyereke.

Péter kedvence: Boldogmondóka

 

(c) Bódi Kati

 

 
Várfalvy Emőke:
Boldogmondóka

Örülök a télnek,
örülök a nyárnak,
friss tavaszi szélnek,
őszi lombhullásnak.

 Ha esik az eső,
sose rossz a kedvem,
mert a napfény mindig
itt van a zsebemben.

 Szeretem, ha esik,
van esőkabátom,
a pocsolyákat én
egész nyáron várom.

 

 

Első megjelenés: Boldogmondóka

Péter kedvence: Az ötfejű sárkány

 

(c) Dabronaki Efraim (8 éves)

 

 

Dabronaki Efraim – Nyulász Péter: Az ötfejű sárkány

 

Az ötfejű sárkány meséje úgy kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy hétfejű sárkány. Sőt, ha csak egy kicsivel korábbról kezdjük a történetet, akkor már azt kell mondanunk, hogy hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy tizenkettő fejű sárkány! És hiszitek vagy sem, de az ötfejű, a hétfejű és a tizenkétfejű sárkány története egy és ugyanaz! Hogy az nem lehet? Ó dehogynem!

Csak ezt a mesét valójában úgy kell elkezdeni, hogy egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy buta lovag, aki még azt sem tudta, hogy elseje hányadikára esik. Fogalma sem volt a számokról, gőze nem volt arról, hogy mennyi az egyszer egy, vagy a kettő meg kettő.

Volt azonban, amihez mindenkinél jobban értett, méghozzá a kardforgatáshoz. Ebben a mesterségben senki nem volt őhozzá fogható, bárkit legyőzött, ripsz-ropsz. Ezért aztán, amikor ellenség közelített, a király csak elszalajtotta a küldöncét ehhez a lovaghoz, az pedig ment, és sitty-sutty, és az ellenségnek se híre se hamva.

Történt egy napon, hogy ehhez a messzeföldön híres kardforgató lovaghoz maga a király kopogtatott be! Úgy tűnt, hogy nagyon komoly dologról lehet szó, mert nagyon izgatott volt a király, és köszönés nélkül kezdett a mondandójába.  

– Nagy baj van, kedves Lovagom! A legfélelmetesebb fenevad közelít királyságunk felé: az örök időktől fogva létező, tűzokádó, mesebeli sárkány! 

– Egyet se búsuljon felséged – felelt magabiztosan a lovag, és már kapta is a kardot, páncélt, hiszen tudta a dolgát. Ám a király megfogta a karját.

– Állj csak meg egy pillanatra! Tudom én, hogy nincs miért aggódnom, hiszen számodra nem akadály egy ilyen ellenfél. Ám neked is tudnod kell valamit! Az udvari varázslóm egy ősi, elfeledett nyelven írott kódexben megfejtette a mesék örök időktől fogva létező régi törvényét: nem csupán legyőzhető, hanem mindörökre elpusztítható a mesebeli sárkány!

A király lelkesen közel hajolt, de csak suttogni merte a nagy felfedezést:

– Sok vitéz legyőzte már a mesebeli sárkányt, csakhogy mindig a fejét nyisszantották le! És az ősi törvény szerint a mesebeli sárkány ilyenkor újraéled, és még gonoszabb lesz, mint annak előtte. De most jól figyelj, kedves lovagom! Örökre elpusztítható ez a gonosz bestia, de csak akkor, ha félbevágják! Rajtad múlik hát, hogy a mesék megszabadulnak-e ettől a vérszomjas fenevadtól!

– Nem ügy – vonta meg a vállát a lovag, és már el is porzott lova hátán, hogy kettévágja azt a sárkányt.

Hétmérföldes időkibővítő – villáminterjú Nyulász Péterrel

 

(c) Fotó: Szász Marcell

 

Hogyan lettél Cimbora?

Azt gondolom, ennél a kérdésnél én inkább a lapítók közé kell, hogy tartozzak, mert inkább a rendkívül hamar csatlakozó néhányak közé tartozom, minthogy az ötletadó-alapítók egyike volnék. Ám ha jól emlékszem, Dávid Ádám (vagy Finy Petra?) volt, aki felhívott (e-mailt írt?) – hogy összejönnénk Cimborálni, mit szólok? Én pedig nem szóltam, hanem mentem, ha jól rémlik, a Nyitott Műhelybe arról beszélni, hogy vegyünk példát az Illusztrátor Pajtásokról, s hozzunk létre egy alkotó közösséget, dolgozzunk össze velük, és teremtsünk teret az értékhordozó gyerekirodalom alkotóinak/műveinek/olvasóinak/barátainak az egymásra találáshoz.

Szerinted kik olvassák többen a Cimbi oldalt: gyerekek vagy felnőttek? Miért?

Ezt igazából sohasem gondoltam végig, és igazából fogalmam sincs. Csak gondolom, hogy ez leginkább egy amolyan 2in1 dolog: felnőttek olvassák – gyerekeknek.

Miért jó, hogy alapvetően online oldal vagyunk?

Kis túlzással kijelenthető, hogy ami nincs az interneten, az nincsen is, s abban is van némi igazság, hogy az internet nem felejt. Arról kár is okfejtésbe kezdeni, hogyan köt össze térben és időben, hétmérföldes időkibővítő csodakészülék módján – évtizedeken és ezermérföldeken által. Így a legszerencsésebb dolgok egyike, hogy online felületen (is) létezik az Író Cimborák közössége. Itt az „elő” példa rá a következő válaszomban.

Mi az, amit nem szeretsz a cimboráskodásban, vagy ami megnehezíti a cimboraságot?

Nem szeretem nincs benne, de nehézsége van számomra, méghozzá az, hogy kellő időt tudjak szánni rá ahhoz, hogy a blog rangjához, ezen közösség alkotó erejéhez méltó mesét/verset adhassak ki a kezemből. Ez a magyarázat arra is, hogy kissé megritkult a jelenlétem…

Mészöly Ágnes: Márta evangéliuma (részlet)

 

(c) Bódi Kati

NEMES NAGY ÁGNES: MADÁR

 

Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.

 

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.

 

Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.

 

 

MÉSZÖLY ÁGNES: MÁRTA EVANGÉLIUMA (RÉSZLET)

 A villamos megáll a Kálvin és a Fővám tér között, pár percig senki sem tudja, miért, csak azt látják a kocsi elejében állók, hogy előttünk is vesztegel egy szerelvény. Aztán a vezető bemondja, hogy baleset történt, és egy ideig várakozni fogunk. Kinyitja az ajtót, hogy akinek sürgős, átszállhasson a metróra.

Sietnem kellene, de gyűlölöm a metrót. Minden nyomaszt, ami a föld alatt van, utálom a katakombákat, a borospincéket, a barlangokat, de még az aluljárókat is. Mégis leszállok, lesegítek egy nénit. Rángatja a gurulós táskáját, elkeseredetten káromkodik, szidja a vezetőt, a vihart, a balesetet és a rendszert, nekem odavág egy köszönömöt, a szavai koszlott rongydarabok, már bánom, hogy észrevettem, hogy visszafordultam, és nem hagytam ott, mint mindenki más.

A híd felé indulok, elkerülöm a megálló körül bámészkodó embereket. Túl nagy a csend, talán oda kéne mennem, talán tudnék segíteni, de fogalmam sincs, állnám-e a vért meg a szagokat, évek óta nem kaptam igazi nővéri feladatot. Lehet, hogy már egy szorítókötést sem tudnék megcsinálni rendesen, főleg, ha nem a műanyag baba combjára kellene tekerni a gézt, és minden csúszna a vértől. Inkább előveszem a telefonomat, és beszólok a recepcióra, hogy késni fogok a baleset miatt. Szandra biztosít, hogy semmi baj, ilyenkor alig vannak páciensek, bőven elég, ha fél egykor, mielőtt ebédelni menne, leváltom.

Az még több, mint fél óra. Azalatt elsétálok a klinikáig. Nem is kell sietnem. A hídon háromszor megállok, a vizet bámulom percekig, aztán a látképet középről. A hegyek oldalában már sárgulnak a fák, de a felszakadozó felhőkön áttörő napfényben tisztának tűnik minden. Üres fejjel indulok a Körtér felé, mintha csak a burka lennék önmagamnak, remélem, most tényleg vigyáz rám valami őrangyal, mert úgy érzem magam, mintha alvajáró volnék.

Egy durva kéz ébreszt, oldalra kapom a fejem. A koldusasszony az, aki évek óta ott tanyázik egy könyvesbolt melletti kapualjban. Naponta látom a villamos ablakából, néha azt képzelem, hogy ő is figyel engem, de ez ostobaság, ki sem lát a szemébe húzott kendő és a borzas, mákosszürke haj alól. Visszaránt a zebráról, majdnem leléptem a pirosban, de ő belekapaszkodott a karomba és megállított. Zavartan hálálkodom, és közben próbálok kiszabadulni a szorításából, hogy elővegyek neki pár forintot. De eszében sincs elereszteni, akkor sem, ha közben zöldre váltott a lámpa és határozott léptekkel elindultam tovább, gyalogol velem együtt, mintha barátnők lennénk, ha nem a másik vállamon hordanám a táskámat, azt hihetném, arra pályázik, de aztán kiderül, hogy beszélgetni próbál. Kedvesem, egy ötszázasért megmondom, duruzsolja, hogy mi magának a boldogság, próbálom lerázni magamról, de nem ereszt, hát nem akarja tudni, szépasszony?, pontosan tudom, győzködöm, próbálom kicsavarni a kezemet a szorításából, de erősebbnek tűnik nálam.

Ki kell majd mosnom ezt a kardigánt, fut át a fejemen. Ez a nő hepatitiszes is lehet.

Mit tud maga, kedvesem, maga nem tud semmit, rikácsolja, legfeljebb azt, hogyan vasalja az ura ingjeit, a boldogságról nincsen fogalma, higgyen nekem, de ha ad egy ötszázast, most elmondom, Isten engem úgy tartson meg. Kétségbeesve nézek körül, senkit sem látok a közelünkben, csak egy szőke lány dohányzik ötven méterrel arrébb a cukrászda előtt a telefonjába mélyedve. Leküzdöm az undoromat, és a bal kezemmel lefeszítem a koldus markát az alkaromról, el is lököm magamtól, olyan erővel, hogy megtántorodik, aztán szinte futok tovább. Jól van, na, nem kell lökdösődni, kiabál utánam, megmondom ingyen is, az lesz a boldogság magának, amikor nem ül majd a vállán az a randa, nagy madár.