Oldalak

2022. január 17., hétfő

Wéber Anikó: A kék ládika


(c) Gyólai Gabi


       Volt egyszer egy kislány, akinek annyi szeplő borította az arcát, amennyit meg sem tudott számolni. Nem is csoda, hogy mindenki Szeplős Katinkának becézte. Hosszú haját kék szalaggal kötötte hátra, és a hét minden napjára volt egy ruhája. A hétfői virágos, a keddi pöttyös, a szerdai csíkos, a csütörtöki gombos, a pénteki fodros, a szombati csipkés, a vasárnapi hímzett. Mindet kék anyagból varrta magának. Olyan kékből, mint a folyó vize és az égbolt színe.

       – A kék a szabadság színe, hiszen az ég is határtalankék, kézzel megragadhatatlan, és a folyó is örökké haladó, izgágakék. Amit nem lehet elfogni, bezárni, annak kék színe van – mondogatta Katinka, ha megkérdezték, miért hord mindig kék ruhákat. Sokszor ábrándozott arról, hogy madárrá válik, és akkor a folyóvíz tetején is könnyedén úszhat. A hullámok álomba ringathatják anélkül, hogy elsüllyedne. Felröppenhet a magasba, és átszelheti a határok nélküli kékséget.

       Egy napon idős vendég érkezett a házába. Egy ládikát szorongatott a kezében, és szállást kért. Katinka kedvesen fogadta, levest főzött és pogácsát sütött neki, végül megvetette az ágyát. Amikor az idegen lefeküdni készült, Katinka megkérdezte: – Mi van a ládikádban? Ékszer? Gyöngyök? Kristályok?

       – A legnagyobb kincs a világon – felelte az idegen.

       – Milyen színű? – kíváncsiskodott Katinka.

       – Kék – felelte titokzatosan az idegen.

       Katinka sejtette, hogy ezt a választ kapja, és még kíváncsibb lett. Hiába feküdt le ő is, nem tudott elaludni. Folyton csak a ládikán járt az esze. Vajon mi lehet az a kék kincs, amit be lehetett zárni ilyen kicsi helyre? – töprengett. Amikor végre álomba merült, csupa szörnyűséget látott. Egy hatalmas hálóval foglyul ejtették a kék eget napostól, felhőstől, holdastól, csillagostól. Apróra összehajtogatták, és bezárták egy dobozba. A helyén fekete űr tátongott, és ha valaki nem kapaszkodott elég erősen a fűbe, felröppent a semmibe, és elnyelte őt a sötétség. Katinka rémülten ébredt, és gyorsan kinézett az ablakon, de nem volt mitől tartania. Az eget nem lehetett bezárni. Most is a helyén volt, végtelenül kéken, szabadon. Éppen ezért szerette.

       A vendég is ébredezett az ágyában, és kérte, hogy maradhasson még egy éjszakára. Katinka beleegyezett. Főzött még egy adag levest, sütött még egy adag pogácsát, és este megint megvetette az ágyat az idegennek. Csakhogy amikor lefeküdtek, Katinka megint rosszul aludt. Álmában egy óriás feltekerte a folyót a karjára, mintha csak szalag volna, és bezárta egy ládába. A víz sírdogált, hogy nem tud folyni, az állatok szomjaztak, a hold magányosan tekintett le az égről, de nem volt miben tükröződnie. Katinka ismét rémülten ébredt, de az ablakon kitekintve megnyugodott, mert a kert végében vidáman csordogált a patak, a távolban pedig egy ragyogókék folyó haladt. Az idegen is felébredt. Mielőtt elindult, Katinkához fordult.

       – Te nagyon jó lány vagy! Befogadtál, nem kíváncsiskodtál, nem néztél bele a ládikába, és ellopni sem akartad, pedig a legnagyobb kincs van benne. Jóságodért neked adom a ládikát. Nekem már nem lesz szükségem rá, te azonban hasznát veheted. Ha egyszer nagyon félnél valamitől vagy elkeserednél, nyisd ki! Addig azonban ne pillants bele!

       Katinka remegő kézzel vette el a ládikát. Amikor a vendége elment, óvatosan az asztalra helyezte. Először arra gondolt, hogy azonnal felnyitja, de aztán eszébe jutott, mit mondott neki az idegen. Zárva hagyta a fedelét, és elrejtette a ruhásszekrényébe. Ahogy teltek-múltak a napok, meg is feledkezett róla. Sokkal jobban érdekelte őt Kalapos Feri, aki kék virágot tűzött a kalapjára. Kalapos Feri egyre többször jött látogatóba, egyre hosszabb sétákat tett Katinkával, egyszer eljutottak egészen a falu templomáig. Ezután már Feri is Katinka házában élt, ketten keltek, ketten feküdtek, míg meg nem született a kislányuk, Ibolya, aki hatalmas kék szemmel nézett fel az anyukájára és az apukájára: Katinkára és Ferire. Katinka attól kezdve már nem álmodozott arról, hogy madárrá szeretne válni. Sokkal jobb volt anyukaként felkelni, és a tükörbe pillantva köszönni a szeplőinek. Megismerte már mindegyiket, nevet is adott nekik. Tudta, hogy nélkülük nem lehetne többé Szeplős Katinka. Ha néha-néha bánat érte, elég volt felnéznie a kék égre, vagy kisétálnia a nagy kék folyóhoz, és máris megnyugodott. Így teltek az évek, míg Ibolya felcseperedett, és egyre többet sétált Katinka és Feri nélkül. Lement a folyópartra, és csak nézett-nézett a távolba.

       – Szeretném tudni, honnan indul a folyó – mondta az anyukájának.

       – Hát nem elég neked tudni, hogy a folyó végtelen? – csodálkozott Katinka.

       – Nem. Én azt is tudni akarom, hogyan lesz a folyó, hol születik, és hová tart – felelte Ibolya.

       Katinka nagyon megrémült. Egész éjszaka nem jött álom a szemére. Rettegett attól, hogy Ibolya messzire utazik, és bajba kerül. Szeméből kicsordult egy könnycsepp, és végigfolyt az arcán, egészen a párnáig. Másnap reggel szorongva ébredt, és a tükörhöz lépett. Megnézte az arcát jobbról is, balról is, és úgy érezte, kevesebb szeplője maradt.

       Ibolya aznap is egyedül sétált, az ebédnél pedig ismét felkiáltott: – Úgy szeretném látni, hol kezdődik és hol ér véget az ég!

       – Hát nem elég tudnod, hogy az ég végtelen? – sóhajtotta Katinka.

       – Nem. Valahol van egy eleje. Ott, ahol az ég a földdel találkozik, és a nap kikukucskál, és felragyog!

       Katinka ismét felsóhajtott. Aznap éjszaka megint rosszul aludt, megint rettegett, és amikor másnap reggel a tükör elé állt, ismét úgy érezte, hogy kevesebb lett a szeplője. Mégsem emiatt bánkódott, hiszen temérdek szeplője volt, ha el is vesztett belőle néhányat, még mindig rengeteg maradt. Csak a lányáért aggódott. Ahogy teltek a napok, egyre jobban féltette őt, és éjszakánként egyre csak fogytak az arcán a szeplők. Végre egy álmatlanul töltött éjszakán eszébe jutott a kék ládika. Most hasznát veheti! A szekrényhez szaladt, és megkereste. Már majdnem felnyitotta, hogy elmúljon a rossz érzése, amikor eszébe jutott, hogy talán többet segítene a ládika, ha a lányának adná. Ha Ibolya a világ legnagyobb kincsét hordozná magával, nem érhetné bántódás.

       Másnap reggel végre beleegyezett, hogy Ibolya útra keljen, és világot lásson. A ládikát is becsomagolta a lánya táskájába, és a lelkére kötötte, hogy baj és félelem esetén nyissa ki. Ibolya bólogatott, és elindult sok-sok finom süteménnyel, meleg sállal, nagy mosollyal. Három hosszú év múlva ért vissza sok emlékkel és egy fiatal fiúval. A ládikát lezárva visszaadta Katinkának. Egyszer sem kellett belenéznie, mert az úton vigyázott rá a fiú. Katinka örült, hogy épségben látja a lányát, és nem is faggatta arról, mi mindent látott. Neki elég volt annyi, hogy a folyó és az ég végtelen és szabad. Ibolya sem az útjáról mesélt, hanem a fiúról, Istvánról, akit megszeretett. Úgy döntöttek, hogy összekötik az életüket, és Katinkaék mellett fognak lakni. Építettek egy kis házat, és hamarosan gyermekük is született: Andriska.

       Katinka boldogan ölelte magához az unokáját. Délelőttönként otthon sürgött-forgott, délután pedig átment a kisházba, és játszott Andriskával. Így teltek a napok vidáman, csendesen, kéken. Egy reggel azonban Andriska megbetegedett. Felszökött a láza, és nem sikerült levinni. Az orvos csak ingatta a fejét. Nem tudott semmi biztosat mondani. Katinka megrémült. Nappal aggódva ápolta az unokáját, éjszaka rettegve forgolódott az ágyában, és a szeplők tovább fogytak az arcán.

       – Hát semmit sem tehetünk? Ti bejártátok a világot. Annyi mindent tanultatok! Nem tudjátok megmenteni Andriskát? – fordult Ibolyához és Istvánhoz, de azok csak a fejüket rázták.

       – Mi is keveset tudunk, anya. Neked volt igazad. Nem találtam meg, hol ér véget az ég, ami még a felkelő nap országában is elérhetetlenül magas – sóhajtotta Ibolya.

       Katinka aggódva járt haza aludni, de sosem jött álom a szemére. Már nem vidította fel a végtelen ég és a vidám folyó, és azzal sem törődött, hogy reggelente, amikor tükörbe nézett, egyetlen szeplőjét sem találta. Mind elvesztek. Katinka azonban csak Andriska miatt bánkódott. Hogyan menthetné meg? – kérdezgette magától, míg egy napon megint eszébe jutott a ládika. Odaszaladt a szekrényéhez, kiemelte, és gondolkodás nélkül felnyitotta a tetejét. A ládika belseje csakugyan kék volt, de üres. Katinka csalódottan tette le. Úgy érezte, hogy becsapták és meglopták.

       – Hogyan is gondolhattam, hogy találok valamit a ládában? Hiszen a legnagyobb kék kincseket nem lehet dobozba zárni – motyogta, és szomorúan a ládikára pillantott. Ám ebben a pillanatban mégis történt valami. Hirtelen elmúlt a félelme. A szívébe melegség költözött, a szemébe visszatértek az álmok, és a gondolatait megrohanták a szép emlékek. Erősnek érezte magát, és ahogy felnézett az égre, ismét reménykedni kezdett. Sietve átszaladt a kisházba az unokájához. Az ajtóban már várta őt Ibolya.

       – Anya! Andriskának lement a láza! Meggyógyul! Az orvos is mondta – ujjongott Ibolya.

       – Akkor a ládika mégis segített. Ma felnyitottam – mesélte Katinka.

       – És mi volt a belsejében? Hogy néz ki a legnagyobb kincs? – faggatta Ibolya.

       – Olyasmi, amit nem lehet szavakkal megragadni, ezért nem tudom elmondani neked. Határtalan – töprengett Katinka, ám ekkor elterelte a figyelmét Andriska. A kisfiú kinyitotta a szemét, és megfogta a nagymamája kezét, majd számolgatni kezdett.

       – Mit számolsz, kincsem? – kérdezte Katinka.

      – Hát a szeplőidet! Elfelejtetted, hogy mindig ezt szoktuk játszani? – kérdezte Andriska. Katinka csodálkozva a tükör elé lépett, és ámulva látta, hogy visszatértek arcára a szeplők. Maga sem tudta, hogyan történhetett, ahogy azt sem tudta soha elmondani, mi volt a ládikában. Csak a szívében érezte.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése