Szőcs Margit: Foncsika és Foncsor - Bódi Kati

(c) Bódi Kati

Foncsika és Foncsor

Krisztián belépett az ajtón, és a földre dobta dagadt hátizsákját.  A nyitott zsákból kihulló áfonya–csomagok szanaszét szóródtak a majdnem üres helyiségben. A szobácska  bútorzata  mindössze a takarókból rögtönzött ágyból, néhány könyvből és egy aranyozott keretbe foglalt  óriástükörből állt, melyet az előző lakó hagyott ott.

Krisztián  utálta a tükröt, mert szembesítette elrútult ábrázatával. Legszívesebben ripityára törte volna. Képzeletben súlyos köveket vágot hozzá, kalapáccsal zúzta. De most mégis  előtte állt, kétségbeesetten  nézte vakondtúrásokként sorjázó pattanásait. A pörsenések néhány hónapja lepték el arcát, megkeserítve  minden percét. A szemrevaló fiúból egyik napról a másikra nevetség tárgya lett. Krisztián úgy vélte, hogy a lányok már nem ellenállhatatlan varázsa miatt felejtik rajta szemüket, hanem ragyás képe feletti szánalmukban. A gyerekek megbámulták, ismeretlen  jóakarók látták el tanácsokkal: tartózkodjék a tejtermékektől, csokoládétól,  egyék minél több áfonyát. Mindennek a tetejébe  barátnője is szakított vele.

Krisztián  elhatározta, hogy nem mozdul ki, míg arcbőre nem gyógyul meg. Egyedül maradt a tükörképével. Nem lehetett panasza rá, a tükörkép példamutatóan viselkedett. Hajszálpontosan követte  minden mozdulatát:  ásítozva, vakarózva ült a sarokban,  olvasgatott, mérgelődött, rágta az aszalt áfonyát, aludt vagy tapogatta elmúlni nem akaró, vörös pattanásait. Csakhogy egy reggel a tükörbeli hasonmás arra ébredt, hogy gazdája élő szoborrá vált a búslakodástól. Ő is szoborkodott engedelmesen, de amikor eljött a dél, és még mindig a reggeli pózba fagyva ültek, a tükörképnek elzsibbadt a karja, lába.

Tenni kéne valamit – morfondírozott, és kiugrott a sarokból. Azt remélte, gazdája követi  példáját. Krisztiánt  azonban nem érdekelte már semmi, egykedvűen tűrte, hogy fejre álljon a világ körülötte.

A tükörkép élvezte önállóságát. 

– Független lettem! – örvendezett – Megillet egy saját név is. Mától kezdve szólítsatok Foncsornak! – jelentette ki a négy égtáj irányába, és egy ugrással az ablaküvegen termett. 

Ízlett neki a szabadság, sétára való kedve kerekedett.

– Éppen most hagyjam cserben? – tétovázott még egy kicsit gubbasztó gazdája láttán, de az alkalommal élve rászökellt az ablak alatt elhaladó  BMW visszapillantó tükrére.

– Ördög és pokol! – rémüldözött az autóvezető a tükrében megjelenő idegen arc láttán. – Itt  a világvége!

Foncsornak nem tetszett a fogadtatás,  egy újabb ugrással a szemközti kirakat üvegén termett. Lett is abból kalamajka, mert az üzletvezető vetélytársai cselszövésének vélte a divatárukat takaró, toprongyos jelenséget, és mindent elkövetett, hogy lemossa vagy lekaparja az üvegről. De nem sikerült. Időközben népes közönség gyűlt köréje. Kárörvendő hahotájuk úgy feldühítette az üzletembert, hogy rácsapott a tükörképre, amitől a kirakat szilánkokra tört nagy csörömpőléssel.

Foncsor az utolsó pillanatban talált menedéket egy piroskabátos lány szemüvegén.

– Valaki jár a szemüvegeden! – szólt elképedve a lány barátnője.

– Csak a képzeleted játéka – nyugtatta meg a piros kabátos lány, de miután elvált barátnőjétől, elővette zsebtükrét, és belepillantott.

Foncsor csak erre várt: átlépett a szemüvegről a zsebtükörbe.

– Köszönöm, így sokkal kényelmesebb – lélegzett fel elégedetten.

– Mégis igaza volt a barátnőmnek – gondolta Felícia, mert így hívták a piros kabátos lányt. 

– Sajnálom, hogy kitúrtalak a tükrödből – mentegetőzött Foncsor. – De ha a szélére állok, ketten is elférünk benne – mondta félrehúzódva, mire Felícia tükörképe megjelent mellette.

– Hát ez nagyon vicces – nevetette el magát a lány.  – Elárulnád, honnan szalasztottak?

– Nem szalasztottak, saját elhatározásomból jöttem – húzta ki magát Foncsor.

– Mióta kószálnak magukban a tükörképek? Vagy talán nincs is gazdád? – kérdezte Felícia.

– Már hogyne volna? Csak nagy bajban van. Úgy magába süppedt, hogy ki se látszik. El tudod képzelni, hogy néz ki egy ilyen eset a tükörben? Nem bírtam tovább, megszöktem tőle – panaszolta Foncsor.

– Mi baja lehet szegénynek? – kíváncsiskodott Felícia.

– Nézz rám, és megtalálod a választ – mondta Foncsor lehervadva.

– Nem látok rajtad semmi kivetnivalót. Jóképű és szórakoztató vagy – bókolt a lány.

– És ezek? – mutatott komoran Foncsor pattanásaira.

– Azok a kedves vakondtúrások? Ma vannak, holnap nincsenek – csacsogta a lány.

Foncsor fellélegzett.

– Van egy ötletem. Légy szíves, add kölcsön egy napra a tükörképed! Úgy hiszem, együtt könnyebben segíthetünk a gazdámon – kérte Feliciát.

– Ha csak ennyi a kívánságod, szívesen – egyezett bele Felícia elpirulva.

Foncsor kézen fogta Felícia tükörképét, akinek ettől kezdve Foncsika lett a neve, és tükörről tükörre lépve elvitte Krisztiánhoz.

Krisztián, aki megszokta, hogy üres a tükre, egyszer csak két tükörképet látott maga előtt.

– Súlyos állapotban lehetek – sóhajtott fel.

De ekkor Foncsika rámosolygott, és a fiú rögtön megfeledkezett minden bajáról. Talpra szökkent, és egy érzelmes dalt fütyörészve gyorsan rendbe hozta magát.

Foncsor  megszorította Foncsika kezét, és tudatta gazdájával, hogy újdonsült barátnője csak estig maradhat.  

Elröpült a nap. Krisztián felajánlotta, hogy segít  hazakísérni Foncsikát. Miután Foncsor rábólintott, vásárolt egy zsebtükröt, a két tükörkép beleugrott, elindultak Feliciához.

Aznap este négyesben vacsoráztak. Áfonyafagylaltot ettek, nagyokat nevettek.  Félő volt, hogy fergeteges jókedvüktől a tükrök is megrepednek.