 |
| (c) Zsarnóczky Reni |
Pénteki történet
„Az ember valóságszomját a kihűlt tények sose elégítik ki. A tény a valóságnak küszöbe,
megmerevült fölszíne csupán. A valóság, ami felé vágyakozunk, épp e felszín mögé van
befalazva.” (Pilinszky: A valóságról)
Anyóka rendszerint virradat előtt kelt. Meggyújtotta a kicsi mécsest, s bevetette az
ágyat ügyesen. A macska lustán nyújtózkodva ásított egy hosszút, majd leszökött a
kemencepadkáról, hogy odadörgölőzzön anyóka lábához.
– Jól van, na! – nyugtatgatta anyóka. – Nesze, itt a koszt, neked nem kell tudni, hogy
péntek van!
Anyóka zoknit húzott csizmájára, hogy el ne csússzon a jeges úton. Vette göcsörtös
botját, a szegről leakasztotta a koszorút, s indult kifelé. Ő készítette a koszorút, saját két
kezével: keretét drótból, virágait papírból hajtogatta, viaszba mártogatta – ilyenkor hol talál
az ember élő virágot? Ilyenkor a papír is megteszi, tovább tart legalább. Megtorpant,
visszafordult, elfújta a mécsest, és úgy tűnt neki, mintha a szokásosnál jóval sötétebb lenne.
Meg is borzongott egy kicsikét, habár mindig sötétben szokott kelni.
Hiába! – gondolta magában. – Szomorú nap a péntek!
Amint fél kézzel a kapu zárjával bíbelődött, úgy érezte, megszakad a dereka. Muszáj
volt szusszannia egy kicsit, s csak aztán tudta a kulcsot ráfordítani. Egy jó ideje úgy vette
észre, hogy pénteken mintha a szokásosnál jóval erősebben kínozná a reuma, a köszvény.
Az is lehet – motyogta magában, – hogy csak én érzem így.
Aprókat lépegetett, ki ne sikamlódjék, s botjával előre tapogatózott. Kétoldalt
hangtalan szunnyadoztak a tornácos házak, de anyóka úgy képzelte, hogy nagy, fekete
hegyek, amelyek jobbról is, balról is egyre csak közelednek, s össze akarják roppantani. Még
jó, hogy a távolban megszólalt a kakas!
– Ne féljetek, pipikéim, rögvest visszajövök, s kiengedlek benneteket! Nocsak –
szisszent fel, amint befordult a temető utcáján –, csak tán nem a hó hull?
Próbálta a szemét tágabbra nyitni, aztán hunyorított:
– Csak hó, hiszen mi egyéb lehetne?! – nyugodott bele, s összébb húzta nyakát fekete
hárászkendőjében. – Hiába! Pénteken mindig minden rossz összejön!
Ahogy ment, egyszer csak erős sírhatnékja támadt. Nem olyan asszony volt ő, akit
gyakran sírni láttak volna! Ha most csak úgy, minden ok nélkül kiperdülnének a könnyei,
elsüllyedne szégyenében önnön maga elől! Még nyeldekelni is restellt, ezért igyekezett
gondolatait más felé terelni, lépteit szaporítani.
 |
| (c) Zsarnóczky Reni |
– Holnap szombat – jelentette ki határozottan saját magának, de hogy ez most hogy
jutott eszébe, nem tudta volna megmondani. – Már biztos csupa kék a kezem feje!
Szinte észre sem vette, hogy belépett a temetőkapun. A nap első sugarai abban a
pillanatban kilövelltek a domb mögül. Annyira erős volt a fény, hogy anyóka kénytelen volt
megtorpanni, s összeszorítani a szemét. Úgy érezte, meleg van, nagyon meleg. Próbált
belekapaszkodni göcsörtös botjába, de csak levegőt markolászott. Lassan nyitotta ki a szemét,
hogy a ragyogás ne bántsa.
Azt hitte, elszédül: körös-körül virágot ontott minden fa, színes lepkék táncoltak a feje
körül, és csodaszépen énekeltek a madarak.
– De hiszen az előbb hullott a hó! – döbbent meg anyóka.
– Almafavirág volt! – mosolygott rá megnyugtatóan egy almafa – Almafavirág!
– Még ilyen pénteket sem értem! – ámuldozott anyóka.
– Miféle péntek? – csiripelték felé a madarak. – Hiszen vasárnap van! Vasárnap!
– Vasárnap? – pislogott anyóka. – Eltévesztettem volna a napot? Hát nem péntek
van?!
– Dehogyis péntek! – nevetett futtában egy kisnyúl.
– Dehogyis péntek! – hajladoztak a zöld bokrok.
Anyóka hirtelen megrezzent, mert valami üde, hűs csepp rácsorgott a kezére.
Harmatcsepp volt – a papírból hajtogatott virágok kelyhéből, mert a koszorún bomladoztak a
szirmok. Igazi levelet hajtottak, sőt még illatoztak is! Anyóka alig tudta két kézzel tartani,
szemlátomást úgy duzzadoztak, úgy növekedtek. Az egyik rózsa leszakadt a lüktető
csokorról, s felszökött hosszú, fekete hajába. Ijedtében szájához kapott, s elejtette az ölnyi
sok virágot. Felültek a rózsák körös-körül a szoknyájára, s csatlakoztak hozzájuk
gyöngyvirágok, orgonák, tulipánok s ezernyi más is.
– Mi történik itt? Mi történik itt?!
– Semmi különös, kislány – válaszolt csobogva a patak –, csak vasárnap van.
Egyszerű vasárnap!
– Vasárnap! Vasárnap! – zümmögték a bogarak.
– Vasárnap! Vasárnap! – kéklette az égbolt.
Tarka, virágos szoknyájában lehuppant a fűbe, és nevetett. Nyújtózkodott egy nagyot,
és nevetett, nevetett. Elkezdett hemperegni, és csak nevetett, nevetett, nevetett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése