Tallián Mariann: Bolhacirkusz

Épp látogatóban voltam a Balatonon, és drága jó mamám Somogyi-dombságon fekvő tornácos házának kertjében ücsörögtem. Történetesen a tizenhárom gyümölcsfa közül a legkedvesebb, egy cseresznyefa alatt hűsöltem, amikor azt vettem észre, hogy a kis bodros, fehér uszkárom szőrében egy miniatűr fekete akrobata ugrál. Pörög, forog, táncol a levegőben. De minden szőrbe huppanáskor a kutyusom feljajdul és odakap a szájával, fogait furcsán csattogtatja, fogínyét magasra húzza. Gondolkodtam is nagyon, mi a szösz ez, amikor is a nagymamám, aki a távolabb eső szederfáról csipkedte az édes, fehér szederszemeket, megszólalt.

– Bolhás a kutya! – és jóízűen majszolt tovább.

– Mi? – kaptam a fejemhez. – Ugyan már! Egy pesti öleb meg a bolha? Hát az meg hogy lehet? – morfondíroztam hangosan. Csupán a rigók válaszoltak kioktató hangnemben, élénken repdesve nagyanyám körül, valami olyasforma üzenettel, hogy manapság minden megtörténhet!

De a szemfüles asszony csak úgy félvállról odavetette.

– Itt lett bolhás! Durcikáról, a kis kóbor macsekról ugrott rá. Akit ideszoktattatok az etetéssel. Mondtam én, hogy ne tegyétek! Most aztán idejár napestig, ha kell, ha nem.

Így történt, hogy Mórika, a cirkuszi bolha a családunkba került. Most azt hiszitek, ez kitaláció, pedig nem.

– Ahonnét én származom, a vad keletről – szólt nagyanyám –, bizony minden vasárnap szenzáció volt az igazi bolhacirkusz! Nem is akármilyen. A gyerekhad alig bírta kivárni a hét fénypontját, a vásári bolhacirkuszt.

És akkor a nagyanyám leült a fonott karosszékbe, oda mellénk, a cseresznyefa alá, és mesélni kezdett:

– A cirkusz igazgatója, egy bajszos ürge akkurátusan kinyitotta barna, rézcsatos bőröndjét, és láss csodát, abban egy egész színház volt berendezve! Minden éppen úgy nézett ki, mint egy valódi színházban, de minden olyan icinyke-picinyke volt, mint a hüvelykujjam. Elöl bordó bársonyfüggöny volt kifeszítve egy spárgára, amit a szájával imitált trombitaszó kíséretében széthúzott az előadás kezdetén. A színpadon, ami valójában a bőrönd aljára rögzített fadeszka volt, egy kör alakú medence helyezkedett el, vízzel tele. Ezt egy konzerves dobozból készítette a cirkuszigazgató. Talán, ha egy bögrényi víz volt benne, sokat mondok, mégis mindenkinek csorgott a nyála a nyári forróságban egy jó kis csobbanás után. Volt mellette egy nagyobbacska trambulin: gyufaskatulyából és pálcikákból ragasztott ugródeszka, pár csíkos labda golyóalakú marcipánból, egy napozóágy fogpiszkálókból és kartonpapírból összefabrikálva és egy kis büfépult rézlemezkékből hajlítgatva, mögötte pedig matrózruhába öltöztetett csuhébábu kínálta a limonádét: a papírra festett üdítők a háttérben sorakoztak. Amennyire ki lehetett venni, a matróznak egy pipa lógott ki szakáll keretezte szájából. A liliputi színház díszletelemei pár centisek voltak csupán.

Egyszer csak trombitaszignál kíséretében megjelent a főszereplő.

– Tratatatám! – préselte ki a száján a hangokat a cirkuszigazgató.

– Na, kisanyáim és kisapáim! Megjöttem! – rikkantott harsányan a bőrönd mögül.

A gyerekek elkezdtek mocorogni, nyakukat nyújtogatták, hogy szemügyre vehessék a főszereplőt.

– Ott a bolha! – kiáltott fel egy kislányka, és rámutatott a színpad közepére. A cirkuszigazgató, elégedett mosollyal a száján lehúzódott a bőrönd fedele mögé. Kezeivel mintha marionettfigurákat mozgatna, egy fapálcát emelt fel-le, és a ráhurkolt zsineggel irányította a szereplőit, a láthatatlan bolhákat.

A főszereplő nem totojázott sokáig, máris akcióba kezdett. Felugrott a trambulinra.

– Hoppá! De jó itt a kilátás! – rikoltotta elvékonyított, kissé torz hangon. A felnőttek kacagni kezdtek. – Jaj! Elszédültem! – mondta ijedten. Addig-addig kóválygott azon az aprócska gyufásdobozon, amíg egyszerre csak belepottyant a medencébe. – Hupsz! – kiáltotta.

Ekkor a színpad másik oldalán egy hosszúra nyújtott sikítás hallatszott. Egy ijedt, női hangocska – nevetett fel a nagymamám, akit láthatóan magával ragadott a régi-régi emlék felidézése.

– Szegény, szegény! – sopánkodott a bolhahölgy. Segítenem kell neki – kiáltott fel, és úgy, ahogy volt, beleugrott a medencébe. Ekkor egy nagy csobbanás, aztán bugyborékolás hallatszott.

– Beugrott a vízbe! Elsüllyedt! – suttogtak rémülten a gyerekek.

Ez a váratlan fordulat nagy tetszést aratott a közönség soraiban.

A medence túloldalán felbukkant a főszereplő.

– Segítség, segítség, nem kapok levegőt! – rikoltozott.

– Nem tud úszni! – szólalt meg aggódva egy kisfiú az első sorban.

A közönség felmorajlott. Most a bolhahölgy bukkant ki fuldokolva a vízből.

– Segítség, segítség, nem kapok levegőt! – kiáltotta.

– Ez sem tud úszni! – ámult egy lányka, és összecsapta a két kezét. A felnőttek meg csak nevettek tovább.

– A két szereplő ügyetlenül kergette egymást a vízben, de csak nem sikerült a bolhahölgynek kimenteni a főszereplőt. Nem tudom, a cirkuszigazgató hogyan csinálta, de akkora hullámok keletkeztek, hogy a víz kifröccsent a porba!

– Segítség, segítség! – kiáltottak egyre kétségbeesettebben a szereplők.

Kis idő után, egy nagy csattanás és jajongás közepette összeütköztek. A közönség tapsolt és nevetett. Nagy nehezen aztán kievickéltek a medencéből és bevetődtek a napozóágyakba, majd hosszasan köhögtek, prüszköltek, míg egyszer csak megszólalt a bolhahölgy.

– Milyen szép napsütésre ébredtünk ma! Még jó, hogy ilyen szép napon hagyjuk el a földi létet!

– Tán már a túlvilágon vagyunk?

– Meglehet, körülöttem szikrázik minden!

Ekkor a pipás limonádés előjött a pult mögül és a kezében tartott kartonpoharakat odanyújtotta a bolhák felé. Azok nagy lendülettel szürcsölni kezdték, majd visszaadták a büfésnek.

– Ez jól esett – mondta a lány. A másik meg egy nagyot böffentett. Na, ezen a közönség megint hahotázni kezdett.

Mégsem haltunk meg, ez itt a nagy büdös élet! – mondta a nagyanyám, és megint nevetni kezdett.

– Jaj, mama, ezt nem a főszereplő mondta, hanem te, igaz? – kérdeztem én is nevetve. – És aztán mit történt? Összejöttek?

– Hát, persze! A végén együtt távoztak, erre jól emlékszem.

– Kár, hogy nem emlékszel többre – szóltam. – De hogy jön ide a mi bolhánk?

– Hát, kérlek szépen, az úgy, hogy én akkor kaptam egy kis bőröndöt a szüleimtől, akkor, abban a vásárban. Egy kis kartonból készült színes bőröndöt. És én akkor azt odavittem a cirkuszigazgatóhoz, és megkértem, hogy adjon nekem egy bolhát kölcsön, hogy nekem is legyen egy ilyen bolhacirkuszom. És az ürge olyan kegyes volt hozzám, hogy adott. Bevitte a bőröndöt a sátrába, és amikor kihozta rám kacsintott:

– Ott van benne. Most menj haza, és csinálj magadnak egy bolhacirkuszt. A bolha majd megtanítja, hogy kell – mondta és faképnél hagyott.

Mire hazaértünk, beesteledett, és bedugtak az ágyba. De másnap reggel az első dolgom az volt, hogy szemügyre vegyem az én szerzeményemet, a cirkuszi bolhát. Kinyitottam a bőröndöt, és láss csodát, ott csücsült benne egy bolha, kis fekete apróság. Persze menten kiugrott. Én meg bőgni kezdtem, hogy odalett a cirkuszom. Ekkor az anyukám, aki jobban ismerte a világot és engem is, mint én, odahívta a kis kutyánkat, a bolyhost, és rámutatott a szőrére.

– Látod? Ott van, odaugrott a te színészed.

– Kapjuk el, különben nem lesz cirkuszom – sírtam és kapkodtam a kutya szőréhez.

– Ejnye, te! Nem úgy van az! – csapott a kezemre anyukám. – Ez a kis jószág azt csinál, amit akar, nem lehet csak úgy bezárni!

– Akkor miért adta oda a cirkuszigazgató?

– Éppen ezért. Tudta jól, hogy abban a pillanatban, hogy kinyitod a bőröndöd, a bolha kiugrik és világgá megy.

– De miért?

– Mert szabad akar lenni. Nem akar többé fellépni – mondta és bement a konyhába, hogy megkeverje a lekvárt. Mérgelődéséből tudtam, hogy kicsit odakozmált.

A nagymama felállt és rám kacsintott. Bement a házba, majd kihozott egy apró kis bőröndöt.

– Nézd, itt van. – Kinyitotta, és ott volt benne egy kis bolhacirkusz, a medence, a napozóágy a trambulin, minden, amiről mesélt. – Látod? Megcsináltam a bolhacirkuszt. De nem kellett ahhoz bolha, csak a képzelet – mondta mosolyogva és visszament a szederfához majszolni a fehér csemegét.

Jól megnéztem ezt a kis bőröndöt, majd sétálni indultam a partra. Időközben arra gondoltam, miféle fura dolog ez a szabadság…