Wéber Anikó: A széttört játékbaba

 

Volt egyszer egy szoba, a szobában egy polc, a polcon egy játékbaba. Haja rakoncátlanul kunkorodott a fején, arcán pirospozsgás mosoly ült mindig. Mindig-mindig-mindig.

Gazdája, egy idős néni két barátról is gondoskodott számára: a polc jobb oldalára egy hatalmas, vaskos könyvet helyezett, míg a másik oldalán egy fokföldi ibolya illatozott. A játékbaba azonban a beröppenő katicát szerette a legjobban, aki ráült az ibolya levelére, és mesélt neki a kinti világról. A kék égről, a tűző napról, a síró-nevető gyerekekről, a batyuikkal megrakott, rohanó felnőttekről, és a rémisztő, nagy autókról. A játékbaba ilyenkor maga is elképzelte az ablakon túli világot, a téren kiabáló gyerekeket, a forgalmas utakat és az égen ragyogó napot. Arra gondolt, bárcsak a saját szemével is láthatná mindezt.

Neki azonban csak heti egyetlen izgalmas nap jutott. Szerdánként az idős nénihez látogatóba jöttek az unokái, és a kis szoba megváltozott. Pár órára megtelt élettel. A gyerekek a szőnyegen kergetőztek, ugráltak az ágyon, és dobálták a párnákat. Ha sikerült a párnát a plafonig dobniuk, akkor nagyot kacagtak. Ha azonban megcsúsztak és leestek a parkettára, elsírták magukat. Ilyenkor az idős néni a karjába vette a pityergőt, és ölelgette, simogatta, ringatta. A polcon álló játékbaba vágyakozva tekintett le rájuk. Amikor az unokák hazaindultak, arról ábrándozott, hogy ő is felkerekedik velük, és bejárja az utcákat, párnákat dobál, nevet és sír. Valaki pedig őt is megvigasztalja és megölelgeti.

Az egyik ilyen szerda estén a játékbaba különösen szomorú lett, és elpanaszolta bánatát két társának.

– Én épp úgy nézek ki, mint a gyerekek. Van kezem, lábam, szemem és szám. Mégsem futhatok soha, nem dobálhatok párnát, nem jönnek könnyek a szememből. Ráadásul, ha bánatos vagyok, akkor is mosolyognom kell. Kemény a testem, és soha senki sem ölel meg – sóhajtotta.

Az ibolya együttérzően ingatta kis virágait, a könyv azonban szigorúbb volt.

– Ne siránkozz! A te helyed itt van közöttünk, a polcon – figyelmeztette a játékbabát.

Ő azonban továbbra is arról ábrándozott, milyen jó lenne gyerekké válni. Játszani, nevetni, sírni, megvigasztalódni.

– Porcelánból vagy. Azért nem tudsz futni, és azért kell mindig mosolyognod – magyarázta a katicabogár.

– A porcelán fogva tart. Bárcsak kiszabadulhatnék belőle! – kívánta a játékbaba.

– Hm… egyszer láttam egy porcelánmadárkát, aki repülni szeretett volna. Egy napon, portörlés közben leejtették, és a földre zuhant. Akkor széttörött a porcelán, ami fogva tartotta. Talán veled is ez történne, ha levernének a polcról – töprengett a katica, majd pettyes páncélját kinyitva elröppent.

– Kérlek szépen, könyv, dőlj rám, és lökj le a földre! – kérlelte barátját a játékbaba.

– Szó sem lehet róla! – felelte a keményfedeles könyv. – A katica nem tud mindent. Neked részed a porcelán. Ha széttörik, szörnyű dolgok történhetnek – aggódott a bölcs kötet.

A játékbaba azonban nem hallgatott rá, és tovább kérlelte. Minden nap újrakezdte, és addig-addig könyörgött, míg a könyv bele nem egyezett.

– Látom, már sosem leszel boldog közöttünk, annyira vágyakozol a másik élet után. Hát ma megteszem, amit kérsz! – mondta, és fedelével megbillentette a porcelánbabát.

A játékbaba elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a polcról. Egy pillanatig szabadon szállt, majd ahogy földet ért, éles fájdalmat érzett. A porcelándarabkák szétszóródtak a szobában. A baba annyira megijedt, hogy elsírta magát. Végre hullottak a könnyei, de csak most jött rá, hogy a sírás is fáj.

– Jaj, igazad volt könyv! Ez nagyon rossz. Bárcsak hallgattam volna rád – zokogta, de a könyv nem válaszolt. Mozdulatlanul hevert.

– Ibolya! Jó barátom! Segíts valahogy! – kérlelte a másik társát a baba, ám az sem felelt.

Az ablakon beröppent a kis katica is, és körözött a porcelánbaba darabkái fölött.

– Katica, de jó, hogy jössz! Mondd, mit tegyek? Leestem a polcról, ahogy tanácsoltad, de mindenem fáj! Ezer darabra törtem! – hüppögte a baba, de a katica csak hümmögött-zümmögött. Nem értették meg egymás szavát.

– Miért is akartam ezt az egészet? Miért nem maradtam a polcon? Jobb volt örökké mosolyogni, mint darabokra törni – pityeregte tovább a játékbaba, de senki sem törődött vele a szobában.

Ekkor belépett az idős néni, és meglátta őt a földön. Odarohant, és egyenként felszedegette a darabkáit. Óvatosan elkezdte összeragasztani a játékbabát, és közben megsimogatta az arcát, a kezét és a lábát. Végül magához ölelte. A játékbaba pedig ismét mosolygott. Olyan melegség öntötte el a tagjait, amit még sosem érzett.

A néni visszatette őt a polcra a könyv és az ibolya közé. A baba végre újra értette a barátai szavát.

– Látod-látod, én előre szóltam, hogy baj lesz. Most szörnyen nézel ki. Tele vagy vágással, karcolással, töréssel – leckéztette a könyv, de a játékbaba csak mosolygott.

– Ó, úgy sajnáltalak! Vigasztaltalak volna, de nem értetted, mit mondok. Szörnyen fájhatott a törés. Biztosan még most is sajognak a ragasztás helyei – siránkozott az ibolya, de a játékbaba csak mosolygott.

Többet nem ábrándozott a kinti világról, nem akart már gyerekké változni, és nem akart megszabadulni a porcelántestétől. Mosolygott a könyvre, az ibolyára, de legfőképpen az idős nénire, aki mindennap bejött, és megsimogatta az arcát. A játékbaba karcolásokkal és törésekkel tele, de boldogan állt a polcon. Egy cseppet sem bánta a sérüléseit. Nem sóhajtozott, ha megfájdultak a ragasztás helyei. Csak ő tudta, hogy mégis megérte egyszer lezuhanni és összetörni.