Kiss Lehel: Mackómhoz

és tudtad vezetni az űrhajót is,

és tudtad az utat a Holdig meg vissza,

és vittél magaddal mindenhová,

bár tudtad, nem vagyok szobatiszta,

és tudtad, milyen a párnámnak lenni,

és tudtad, mint szólj hozzám, ha felkelek,

és ha közeledtek hangos kíváncsiak,

tudtad a legjobb rejtekhelyeket,

és tudtad, mikor otthon felejtődtél,

hogy csendben zokogva visszajövök hozzád,

és tudtál várni az asztal alatt

– ott volt nekünk a Titkos Ország –

és mikor a sok-sok öleléstől

az egyik karod végül leszakadt,

tudtál mosolyogni, vigasztalni engem,

s nemsokára már csak egy szemed maradt,

s Édesanyám egyik reggelre visszavarrta

szemedet, és végre újra lett karod,

csakhogy fáradt volt, és fordítva varrta vissza,

s kissé megváltozott az arcod, alkatod,

és mégis tudtál ugyanúgy ölelni,

talán még jobban is,

de lassan elmaradt

Holdra utazásunk, izgalmas bújócskánk,

és te tudtál várni az asztal alatt,

és tudtál várni zsákok dohos mélyén,

pókhálós padláson – az a Rémes Ország! –

és tudtad, hogy csendben, át a félhomályon

valamikor úgyis visszajövök hozzád,

s mikor könyvespolcom magasát fürkészve

kisfiam, ez a tündéri, kedves gyerek

észrevett, és megkérdezte, ki vagy,

én azt sem tudtam, hogy minek nevezzelek.