Oldalak

2021. május 7., péntek

Wéber Anikó: Hófehér, mint a kezed - Másik Zsófi

(c) Másik Zsófi







Hófehér, mint a kezed

Néztem a hóesést, és közben arra gondoltam, amit egyszer mondtál: a pelyhek onnan jönnek, ahonnan én is származom. Tetszett ez a gondolat. Mivel épp aznap vesztem össze a padtársammal, ráadásul a menzán a nyolcadikosok kiborították a levesemet, és telefonon te is kiabáltál velem a hármas miatt, úgy döntöttem, még nem megyek haza. A hópelyhek birodalmába vágytam.

Szerettem volna egy új otthont, ahol nem büntetnek meg. Ahol nem sóhajtoznak, amikor kiderül, hogy a szünetben elvették és összefirkálták a könyvemet. Ahol minden szép, minden olyan, mintha a levegőben varázslat szállna. Ahol elmosolyodhatok anélkül, hogy megkérdeznék: min vigyorogsz magadban? Ahol nem fáj semmi. Úgy képzeltem, ilyen lehet a hópelyhek otthona is.

A park mögött volt egy kiserdő, oda mentem, és a tisztáson elkezdtem építkezni. A hóból először csak egy kis kupac lett, aztán egyre magasabb falak. A fák alacsony, jeges ágaiból tető. Mire végeztem, kitisztult az ég, és kisütött a nap. Az új házam gyémántként csillogott. Tiszta volt, és olyan fehér, mint a kezed, amikor megsimogattad a lázas homlokomat. Ahogy néztem, máris megnyugodtam. De az igazi varázslat akkor kezdődött, amikor beléptem, és a hó körbevett. Hirtelen valami ficánkoló, jó érzés költözött a mellkasomba és a hasamba. Elmosolyodtam, mert megértettem, mit üzennek egymásnak a hópelyhek.

Amikor este hazaindultam, tudtam, hogy sokkal erősebb vagyok. Lett egy titkos otthonom, ami csak az enyém. Ide nem tud követni a kiabálás, fenyegetés, sóhajtozás.

Attól kezdve napokig csak a hóházamra gondoltam: lefekvéskor, iskolába menet, felelés közben, a menzán és a napköziben. Délután mindig felkerestem, és ahogy megláttam, ugrálni támadt kedvem. A pelyhek egyre több titkot árultak el nekem.

Egészen szombatig… Aznap eleredt az eső, és amikor odaértem a tisztásra, nyirkos ruhájában átölelt a szél. Megborzongtam. Az otthonom eltűnt. Fehér falai olvadni kezdtek és összedőltek. Az ágakból épített mennyezet beázott. Az esőcseppek kárörvendve kopogták:

VÉ-GE, VÉ-GE, VÉ-GE!

Bőgve mentem haza, de te nem értetted, miféle otthont siratok. Mérgesen kérdezted, hogy mit akarok még, amikor mindenem megvan: saját, tágas szoba, házimozirendszer, halmokban álló játékok, márkás ruhák. Nem válaszoltam neked. Szerettem volna, de te nem értettél a hópelyhek nyelvén.

Azóta már én is sokat felejtettem, de az otthonom emléke megmaradt. Ha fáj valami, mindig felidézem magamban, és képzeletben oda menekülök. Mert nem tűnt el teljesen. Rátaláltam. Itt van bennem. Egy belső otthon. Fehér, mint a kezed volt. Hóból épült, mégsem fázom benne soha.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése