Várfalvy Emőke: Sárkánymese - Tuza Edit

 

(c) Tuza Edit

Sárkánymese

II. Rettentően Rémséges Igor vagyok, de a barátaim csak Igginek hívnak. 

Ja igen, a barátaim. Most éppen alszanak, szóval, kérlek, ne hangoskodj sokat, míg ezt a történetet elmondom. 

Nyugi, nem lesz hosszú, és csak kicsit lesz szörnyű. Az is csak itt az elején, amikor a családomról beszélek. Ők ugyanis rettentően rémségesek. 

I. Rettentően Rémséges Igor, az apukám, okleveles városégető. Imádja a munkáját, tulajdonképpen állandóan dolgozik, ha épp nem a Tűzoltó Sam című rajzfilmet nézi, amin folyton csak bosszankodik, morog, és dühében falja anyukám hamuban sült pogácsáit, ami mellé kizárólag 100-as oktánszámú benzint hajlandó inni. Tartályból. 

Anyukám: Tökéletesen Tűfogú Titanilla. Ő a Házsártos Házisárkányok Titkos Tanácsának hetedhétországos fősárkánya, és óriás sikereket ért el a világ hercegnőtelenítésében. Imád eldicsekedni egy bizonyos Dianával, akit szerinte még Csipkerózsikánál és Hófehérkénél is többen ismernek a világon, és akit ugyanúgy ő tüntetett el a színről, persze fedett akcióban, és emiatt nem lehet világhírű.

Na de egy történetet ígértem:

Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert ugye van az az egyfejű sárkány, a Süsü, akit kitagadott az apja, mert nem akarta bántani az embereket, így vándorolt, és összebarátkozott egy királyfival meg egy lepkével. Szóval, ha azt kezdem el mesélni, hogy igazából én sem akartam bántani az embereket, hanem, ahogy az iskolai első fogalmazás órán sikerült leírnom: melegséget csempészni a lelkükbe, akkor azt fogod mondani, hogy hű, de unalmas, ezt már hallottuk. 

Bezzeg a szüleimet egyáltalán nem hatotta meg, amikor hazavittem az intőt, és az igazgató sárkány kicsapással fenyegetett, még akkor sem, amikor kiderült, hogy ez az egyfejű, ha annyian nem is ismerik, mint azt a Diana hercegnőt, azért elég népszerű bizonyos körökben, és így én tulajdonképpen egy igazi példakép nyomdokaiba akarok lépni.  

A szüleim erre azt mondták, hogy elég baj az, hogy ilyen példaképeim vannak, amikor ők éjt nappallá téve dolgoznak, hogy nekem mindent biztosítsanak, pénzt, paripát, biovadkörtét. 

És én akkor nagyon elszégyelltem magam, és igyekeztem mindent megtenni, hogy ne hozzak szégyent a szüleimre. Gyakoroltam és gyakoroltam a tűzfújást, kitartóan és elszántan, míg egy napon valamilyen oltári szerencsétlenségsorozat következményeként feltaláltam a biztonsági kályhát, amivel az emberek várostüzek nélkül csempészhetnek meleget az otthonukba. 

Mikor ezt apám megtudta, beiratott egy nagyon szigorú bentlakásos iskolába, egy bizonyos Tibet nevű helyre, ahol a világ legnagyobb sárkánymesterei élnek.

Ha itt nem faragnak belőled sárkányt, akkor haza se gyere – köszönt el tőlem.

A mesterek nem sokat beszéltek. Tüzet sem fújtak. Hercegnők, a városégetés meg a benzin sem érdekelte őket, viszont mikor bevallottam nekik, hogy melegséget szeretnék csempészni az emberek lelkébe, egészen izgatottak lettek.

Azt mondták, ez több mint lenyűgöző, mondhatni mennyei, és bosszantaná is őket, hogy nem ők jöttek erre rá ezer meg egy éves meditációik alatt, ha nem lennének tökéletesen bölcsek. 

Így viszont örültek, s mivel a saját történetem elmesélése után mind a százan úgy gondolták, hogy én már tökéletes sárkányként érkeztem közéjük, nem is tartóztattak. Útnak indítottak, és én azóta vándorlok, mesélek a hercegnő meg a benzinmentes világról, sárkánykályhákról, dianás cukorról, csipkelekvárról, pillangóhatásról, egy Vackor nevű mackóról, meg mindenről, amivel melegséget csempészhetek az emberek lelkébe.