Fodor Veronika: Elillanó szavak - Agócs Írisz

 

(c) Agócs Írisz

Elillanó szavak 

 

Volt egy vidék. Napsütéssel, zöld fűvel, tóval csendes. Emma sokszor sétált le a tó partjára, hiába nem volt már benne egy csepp víz sem. A tó partján, egy tölgyfából ácsolt padon ült most is, lábai a föld felett kalimpáltak. Egy könyvet tartott az ölében, még a dédmamáé volt. Szürke, bőrkötéses, furcsa szagú volt, talán por és nedvesség tette tönkre. A könyvben ennek a falunak a története volt megírva, de hiányoztak belőle szavak. Nem mindegyik persze, hiszen volt benne írás: kis történetek régi időkről. De sok szó elillant belőle, hűlt helyük volt, mintha kiradírozta volna őket valaki. Eltűntek, csak egy folt éktelenkedett a helyükön.

Mi a baj a könyveddel? Látom félredobtad – szólalt meg mellette egy hang egy kis idő múlva. A könyv már csakugyan a földön hevert, gerince megroppanva, lapjai kicsavarodva.

– Hiányos. Nincs meg benne minden. Így nem tudom olvasni. Te ki vagy? – kérdezte az apró lénytől.

Domovoj. Afféle házimanó. Itt laktam a közelben, őriztem a ház melegét, de már nincs mit őrizni ott. Eljöttem. Kirándulok kicsit – panaszkodott és felmászott a kislány mellé a padra. Beszélgettek. A domovoj a tengerről mesélt, hogy milyen szép ultramarin, és hogy ez a tó is majdnem olyan szép volt régen. A kislány elmesélte, hogy mostanában nagyon szomorú, általában egyedül üldögél és néz ki az ablakon, mintha várna valamit, vagy lehet, hogy valakit.

Akkor elmegyek veled, megnézem merre laksz – mondta a domovoj és felemelte az ujját. – Ne aggódj, csak egy pici varázslat – mosolyodott el hófehér szakálla felett, mire a leejtett könyv a magasba emelkedett, megviselt lapjai összezáródtak.

A pici ház, ahol a kislány lakott egy elhagyatott tisztáson állt. Pisszenést se lehetett hallani sehonnan, piros tetejét mohafoltok tarkították, kék színe megfakult a sok évnyi napsütéstől. Bent, az apró szoba padlóján aztán leültek, Emma kinyitotta a könyvet, hogy megmutassa a házimanónak. Egy dupla rajzos oldalon nyílt ki, kicsi, halványkék házat festettek rá, körülötte madarak szálltak, a levegőben kavarogtak tollaik, sok falevél és vagy egy tucatnyi magányos betű. A domovoj hosszan nézte a képet és varázslásra emelte az ujját. A ragyogó oldalak életre keltek. Kirepültek a festményről a tollak és a levelek, ott keringtek a földön kuporgó kislány és a domovoj körül.

Most már nem leszel egyedül. Visszaköltözöm a házadba – mondta a manó, miközben egészen hátrahajtotta a fejét, hogy a tollakat nézze, ahogy körbe-körbe keringenek. Ekkor emelkedett fel az első betű is, aztán sorban a többi is a festett oldalakról. Néhány közülük egészen közel sodródott egymáshoz. Olyan közel, hogy össze is lehetett olvasni őket. A kislány elmosolyodott. A domovoj figyelte, ahogy a betűk és a levelek visszaszállnak a képre, a kis rajz fölé, amin az a ház volt, ahol ültek épp.

Mi van odaírva? – kérdezte a házimanó a kislánytól és odahajolt a könyvhöz. A kislány megint mosolygott.

– Hát az, hogy OTTHON… – súgta a házimanónak.