 |
| (c) Bezerédi Zsófia |
Hol lakik a hóember?
Ficserke a déditől örökölte a két tucat zsebkendőt. Felcímkézett kartondobozban. Reszketeg kézzel írták rá: két tucat zsebkendő. És valóban, ott lapult a kockás, a csíkos, a pöttyös, a csöbrös, a piros, az epres, a kékes, a szedres, a halas, a tavas, a békás, a vadas, a dombos, a bokros, a barkás, a nyulas, a gólyás, a fehér, a havas, a szános, a lányos, a fiús, a lepkés, a hóemberes. Hiába. Ficserke papírzsepibe fújta az orrát. Ki játszik zsebkendősdit nyáron?
Télen aztán, amikor nárciszok cifrázták az ablakot, az éggel együtt megnyílott a kartondoboz. Szálltak-repültek a zsebkendők, mint a hulló-szakadó hó. Havazott odakinn és idebenn. Reggelre fehér lett az utca, fehér lett a vár, a füst, fehérek lettek a verebek, vakított a fekete kutya. Legeslegfehérebbre Ficserke különleges hóembere sikeredett. A közönségesek fájós lábbal álldigálnak házak tövében, falhoz támaszkodnak öregesen. A Ficserkéé fáradhatatlanul sétált fel s alá az utcában. Akár egy lelkiismeretes silbak, akit jó pénzért fogadtak a tél őrzésére. Sétifikálás közben mindig mellé keveredett valaki, hol egy veréb, hol a postás, hol a kéményseprő, hol a fekete kutya. Hol Ficserke, akinek soha nem volt még lépegetős hóembere. Ráadásul a csodaszerzet beszélt is. Meghajolt és bemutatkozott:
– A hóember vagyok – mondta hóembernyelven, és úgy vigyorgott hozzá, mint aki a hó hátán is kincset ás.
A hóembernyelv téli nyelv, azok értik csak, akik gyúrtak már legalább két tucat hóembert. Cipeltek fújtatva a többiekkel hógombócokat. Építettek óriást közösen az utcabeliekkel. Elsősorban nem maguknak gömbölyítették, formázták, csinosították, öltöztették, hanem másoknak, beleértve a postást, a kéményseprőt, a verebeket.
– Jaj, de jó, hogy itt vagy! – ugrabugrálta körbe hóemberét Ficserke, és nyomban elárulta neki féltve őrzött titkát.
– Képzeld, szerelmes vagyok – súgta, s futott is tovább.
A hóembernek ragyogtak a gombszemei, répaorrát lukasra fúrta a kíváncsiság. Jobb híján a verebek után caplatott, hátha elcsiripelik, mit jelent az, hogy szerelem. Azok ugyan összehordtak tücsköt és bogarat, de ettől a derék silbak nem lett okosabb. Sóvárogva várta az estét, amikor Ficserke felvilágosítja. Ő pedig hallgatja, néha nagyokat hümmög, csóválja a fejét vagy bólogat, s arra gondol, milyen pompás hóembernek lenni és figyelni valakire.
A pompomos lila sál bohóckodva táncolt Ficserke nyakában, jutott belőle a hóemberre is, amikor barátnője belekarolt, és felmutatott a magasba az egyik csillagkép felé.
– Látod, az a Cassiopeia!
– Kassziopeja – ismételte áhítatosan a répaorrú hóembernyelven.
Le nem vették szemüket a csillagokról, elindultak, és megszűnt körülöttük a világ. Mozdulatlanná jégvirágosodott, csak ők sétáltak ketten a Cassiopeia felé. A hóember lelkesen lépegetett, néha Ficserke vállára hajtotta fejét, s azt sem bánta, hogy félrebillen amúgy is kajla kalapja.
Eljött a karácsony, majd a szilveszter, az emberek ünnepeltek egyvégtében. Szegény hóemberről megfeledkeztek. Ami nem lett volna olyan nagy baj. A szomorú az volt, hogy Ficserke se nézett felé már napok óta. Talán sok a dolga, gondolta a magára hagyott, és sóvárogva lesett be az ablakon. Odabenn Ficserke hangosan nevetett, és idekinn a hóember hiába kereste a sötétben a Cassiopeia-t.
Másnap kisütött a nap. Hétágra tűzött az utcára, a várra, a verebekre, a fekete kutyára. Ficserkére, aki jött haza ugrabugrálva. Amint befordult a sarkon, megtorpant. Mi történt, miért nem sétál a hóember, hol késlekedik hűséges gavallérja?! És akkor meglátta. Álldigált a ház falának támaszkodva öregesen, szomorúan, magányosan. Odarohant a lesoványodott hóemberhez:
– Hiszen neked lázad van, te szegény! Borogatás, az kell neked, jó kis borogatás!
Beszaladt a házba, kikapta a kartondobozból a két tucat zsebkendőt. Megszámolta, pont huszonnégy volt. Ennyi biztosan elég lesz lázas barátjára.
A hóember szemvillanás alatt tele lett kockával, csíkkal, pöttyel, csöbörrel, pirossal, eperrel, kékkel, szederrel, hallal, tóval, békával, vaddal, dombbal, bokorral, barkával, nyúllal, gólyával, fehérrel, hóval, szánnal, lánnyal, fiúval, lepkével. Fehérrel. Hóval. Hullott és havazott, havazott és hullott. A macskafej nagyságú pelyhek reggelre beborították az utcát, a várat, a verebeket, a fekete kutyát, a hóembert.
Mire reggeli sétájukra indultak a verebek, velük tartott a meghizlalt, megerősödött hóember. Biccentett a zajos madártársaságnak, védelmébe vette a kutya űzte macskát. Valójában csakis Ficserkét leste a sarkon, jön-e már haza az iskolából. Várta, hogy körbeugrálja, hogy együtt nézzenek fel az égre, abba az irányba, ahol esténként feltűnik a Cassiopeia.
Sötétedéskor Ficserke begyűjtötte meggyógyult barátjáról a két tucat zsebkendőt. Megszárította, és mindegyiket visszarakta a helyére. Tavasztól őszig sokszor előveszi majd a kartondobozát. Felnyitja a fedelét, belélegzi az áradó hóillatot. Kánikulában mindig ide jár hűsölni ezután. Nem árulja el senkinek, hogy nyáron a két tucat zsebkendő alatt lakik a hóember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése