"Ezt a cipőt pedig azelőtt hordta. Nem is értettem, miért tartotta meg, ha már nem akarja felvenni."
(c) Szántói Krisztián
Mindenhol jó, de…
A mamának volt egy piros cipője. Magassarkú, csillogó.
Nem dobozban tartotta, mint anya azokat a cipőit, amiket csak nagy ritkán vett fel, ha apával mentek valahova. Ez fönt volt a könyvespolc tetején.
„Majd, ha le tudod onnan egyedül venni, a tiéd lesz” - mondogatta. Én meg, amikor hétvégéken nála voltam, órákig csak néztem.
Próbáltam elképzelni, hol járhatott benne a mama. Gyakran mesélt, izgalmasakat, vicceseket, csupa olyan történetet, amit másnak biztos nem mond el a nagymamája. Bármiről tudott mesélni, de arról egyetlen szót sem szólt, mit csinált anya születése előtt. Ezt a cipőt pedig azelőtt hordta. Nem is értettem, miért tartotta meg, ha már nem akarja felvenni.
Egyszer megpróbáltam leszedni. Odahúztam a karosszéket a könyvespolc mellé, beleállítottam a zongoraszéket és arra rátettem a kis fellépőt, amit még bölcsis koromban használtam, hogy elérjem a mosdót kézmosáskor. Már épp a fellépő tetején egyensúlyoztam, és csak egy egészen kicsi hiányzott, hogy elérjem a cipőt, nagyon nyújtózkodtam, de a zongoraszék lába lecsúszott a karosszék puha, párnás ülőrészéről, és én meg a székek jó nagy zajt csapva mind leestünk.
Miután mama meggyőződött róla, biztos nem tört-e el semmim, az ölébe ültetett, és azt mondta, hogy a bátorság, a kíváncsiság és az, hogy valamit nagyon, de nagyon el akarunk érni, jó dolog, de ezek mellé fontos, hogy használjuk az eszünket és a szívünket is, mert csak így működik.
Ezt azután még nagyon sokszor elismételte.
Akkor is, amikor anyának azt mondtam, én balett helyett a robotépítő szakkörre szeretnék járni.
És akkor is, amikor eldöntöttem, nem megyek minden hétvégén a lovardába, mint a barátnőim, cserébe az angol mellé még japánt is akarok tanulni, hogy a kedvenceimet el tudjam olvasni, ha nem fordítják le őket.
És akkor is erről beszéltünk, amikor egyik hétvégén elkezdtem kergetni egy szúnyogot, ami megcsípett, és ahogy kergettem, és végre leszállt, felnyújtottam a kezem, hogy elkapjam, és akkor rájöttem, hogy elérem a piros cipőt.
Különös érzés volt a kezembe fogni. Már minden lánynak, akit ismertem, volt egy magassarkúja. Vagy több.
„Mama, ugye ez egy varázscipő?” – kérdeztem tőle, és el is szégyelltem magam. Nem vagyok már ovis, hogy tündérekben meg varázslatokban higgyek.
Mama mosolygott. Nem válaszolt.
Lerúgtam a papucsom. Leültem. Olyan izgatott lettem újra, mint azon a napon, amikor a székhalmaz tetejéről majdnem elértem. Óvatosan beledugtam a lábam a cipőbe. Kicsi volt. Zokni nélkül is.
Könnyes szemmel néztem fel a mamára, aki még mindig ott állt, engem nézett és mosolygott.
A cipő most itt van velem a laborban. Minden nap, mikor ránézek, eszembe jut a nagyi. Nélküle sosem készült volna el a térhajlító találmányom.
Egy egyszerű képlet, amivel végre mindenkinek juthat egy hely.
Nem dobozban tartotta, mint anya azokat a cipőit, amiket csak nagy ritkán vett fel, ha apával mentek valahova. Ez fönt volt a könyvespolc tetején.
„Majd, ha le tudod onnan egyedül venni, a tiéd lesz” - mondogatta. Én meg, amikor hétvégéken nála voltam, órákig csak néztem.
Próbáltam elképzelni, hol járhatott benne a mama. Gyakran mesélt, izgalmasakat, vicceseket, csupa olyan történetet, amit másnak biztos nem mond el a nagymamája. Bármiről tudott mesélni, de arról egyetlen szót sem szólt, mit csinált anya születése előtt. Ezt a cipőt pedig azelőtt hordta. Nem is értettem, miért tartotta meg, ha már nem akarja felvenni.
Egyszer megpróbáltam leszedni. Odahúztam a karosszéket a könyvespolc mellé, beleállítottam a zongoraszéket és arra rátettem a kis fellépőt, amit még bölcsis koromban használtam, hogy elérjem a mosdót kézmosáskor. Már épp a fellépő tetején egyensúlyoztam, és csak egy egészen kicsi hiányzott, hogy elérjem a cipőt, nagyon nyújtózkodtam, de a zongoraszék lába lecsúszott a karosszék puha, párnás ülőrészéről, és én meg a székek jó nagy zajt csapva mind leestünk.
Miután mama meggyőződött róla, biztos nem tört-e el semmim, az ölébe ültetett, és azt mondta, hogy a bátorság, a kíváncsiság és az, hogy valamit nagyon, de nagyon el akarunk érni, jó dolog, de ezek mellé fontos, hogy használjuk az eszünket és a szívünket is, mert csak így működik.
Ezt azután még nagyon sokszor elismételte.
Akkor is, amikor anyának azt mondtam, én balett helyett a robotépítő szakkörre szeretnék járni.
És akkor is, amikor eldöntöttem, nem megyek minden hétvégén a lovardába, mint a barátnőim, cserébe az angol mellé még japánt is akarok tanulni, hogy a kedvenceimet el tudjam olvasni, ha nem fordítják le őket.
És akkor is erről beszéltünk, amikor egyik hétvégén elkezdtem kergetni egy szúnyogot, ami megcsípett, és ahogy kergettem, és végre leszállt, felnyújtottam a kezem, hogy elkapjam, és akkor rájöttem, hogy elérem a piros cipőt.
Különös érzés volt a kezembe fogni. Már minden lánynak, akit ismertem, volt egy magassarkúja. Vagy több.
„Mama, ugye ez egy varázscipő?” – kérdeztem tőle, és el is szégyelltem magam. Nem vagyok már ovis, hogy tündérekben meg varázslatokban higgyek.
Mama mosolygott. Nem válaszolt.
Lerúgtam a papucsom. Leültem. Olyan izgatott lettem újra, mint azon a napon, amikor a székhalmaz tetejéről majdnem elértem. Óvatosan beledugtam a lábam a cipőbe. Kicsi volt. Zokni nélkül is.
Könnyes szemmel néztem fel a mamára, aki még mindig ott állt, engem nézett és mosolygott.
A cipő most itt van velem a laborban. Minden nap, mikor ránézek, eszembe jut a nagyi. Nélküle sosem készült volna el a térhajlító találmányom.
Egy egyszerű képlet, amivel végre mindenkinek juthat egy hely.
Úgy hívják: otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése