"Azt reméltem, majd a ház…
Leutaztam a városba, és megvettem, bár
a ház már nem volt a helyén, így csak a telket."
 |
| (c) Kőszeghy Csilla |
Otthonmesék
Azt reméltem, majd az illat…
Vettem egy tő nemes virágágyi teahibridet,
különleges, maradó illatút,
friss tenyésztés,
ritkaság, drágaság, de muszáj volt…
ez hasonlított legjobban
a Károlyinagyi kertjében illatozóra.
Aztán beleszippantottam…
Azt reméltem, majd a dallam…
Vettem egy komódot, a nagy polc helyére,
elég soká tartott, míg a könyveket elhelyeztem,
mire ráakadtam végre a politúros ajtójúra,
a beépített lemezjátszóval. Vettem bakelitlemezt,
Rupp Margittal, akit Károlyinagyi annyira szeretett.
Aztán belehallgattam…
Azt reméltem, majd a ház…
Leutaztam a városba, és megvettem, bár
a ház már nem volt a helyén, így csak a telket.
És a fényképek után felépítettem,
bontott téglából, hogy igazán olyan legyen.
Sokáig keresgéltem az ajtók között is a telepen,
a festék árnyalata sem sikerült, csak hetedszerre.
Aztán végre… kinyitottam az ajtót,
kopott volt, zöldeskék, és úgy nyikorgott,
pontosan úgy, ahogy valamikor régen.
Beléptem, az ajtó mellett ott állt a tálaló,
a kihúzható fajansz fiókokon
újra táncot jártak a fekete-fehér párok,
a tányérosban illedelmesen sorakoztak a kékszegélyű hullámosak.
A függönyön át a dombra láttam, és
az ágy is nyikorgott, éppen úgy,
mint a farkastólfélő teliholdas éjszakákon,
amikor Károlyinagyi ágyába surrantam.
Nem ébredt fel, csak odébb mozdult álmában,
és rám terítette a tükörfényű, égszínkék paplant.
Reggel aztán mindig csodálkozott,
hogy én, ott? Dehát mikor?
Huzat csapott rám az ajtónyílásból,
az este érkezett lilán, hidegen.
Vártam, és reméltem, és vártam, és dideregtem már…
De hiába vártam, és hiába zendült meg a zongora felett a falióra,
hiába kondult hetet a nagytemplom harangja,
Károlyinagyi most sem ébredt fel.
Akkor felálltam az ágyról, és sírtam.
A mosdóhoz botorkáltam, hogy lemossam az arcom,
a munkát, a csalódást, a dühöt, a könnyeket.
…és akkor a tükörbe pillantva
váratlanul rám mosolygott.
Zöld szemében az ismerős szikrákkal,
homlokán a gyászok és gondok ismerős barázdáival,
szeme sarkában az unokája
csetlő-botló lépteit követő
büszkén-reménylő ismerős nevetőráncokkal.
Akkor gyengéden felnevetett.
És nevetett, és nevetett.
Sokáig…
Akkor elzártam a csapot,
lehajtottam a szekreter lapját,
elsimítottam a ráncot az ágyterítőn,
behúztam a függönyöket.
Kulcsra zártam a nagyszobát,
lakattal a zöldeskék ajtót.
Egy körömnyi grafittal,
amit a bádogpárkányon találtam, ráírtam a névtáblára:
ELADÓ.
Aztán hazamentünk.
Károlyinagyi meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése