Németh Eszter: Hableány a dzsungelben - Miklós Rita

 

Egyszóval az otthonát.

A hableány azonban menthetetlenül eltévedt, és egy dzsungel kellős vízi közepén kötött ki.

 

(c) Miklós Rita

Hableány a dzsungelben


Mary görnyedt háttal ül a padon, Frici apró ökleivel dobol a hátán.

– Mary, Mary, mi bajod? – kérdezi, kerek gyerekszemeiben bizonytalanság.

– Nincs semmi ötletem – feleli Mary. – Kifogytam. Elfogyott a történet, pedig nem is volt.

Frici szemei felcsillannak.

– Folytassuk a Drakulásat vagy a sárkányosat – lelkesedik, és már énekli is. — Wer hat Angst vor Draaaakulaaa?

– Á, nem jó, nézd, ehhez a képhez kell.

– Ez unalmas. Csak növények vannak rajta, meg egy néni kicsike zoknival. Kérdezzük meg a gyerekeket!

– Te is gyerek vagy... – legyint Mary, de azért már nem annyira görbe a háta, mint egy perce.

– A másik gyerekeket, Mary! Lizaaa!

– Na, mi az megint? Mit ücsörögtök itt? Irgumburgum, felállni, játszani! – Liza magasra emeli a karját, és rábök Mary orrára, miközben nevetve mérgelődik. Pont, mint Mary, aki néha Miniminek hívja a kislányt.

– Nem lehet, Liza, meg kell kérdezni a gyerekeket erről az unalmas képről. Nézd, tiszta zöld! – néz rá várakozóan Frici, és nem kell csalódnia. Liza már kiabál is:

– Gyerekek, gyerekek, tudtok egy kicsit segíteni, légyszíves?!

A gyerekek persze tudnak, hiszen addig is gyakran pislogtak a nyomottan ülő Mary felé, nem értették, mi baja. A nap süt, a szél fúj, és az előbb egy percig még hó is esett, ami március közepén meglehetősen szokatlan, ámde örömteli. Szaladnak is a padhoz.

– Mi az? Mi van? – kérdezik. Frici felvilágosítja őket:

– Kell egy történet erről az unalmas képről.

– Különben még egész nap itt kuksol Mary. És akkor lesznektek! – teszi hozzá Liza komolyságot színlelve.

– Nem is unalmas, ő itt Clarissa. És kertész. Szereti a virágokat.

– És főzni is szeret.

– A növények díszíteni is jók.

– Meg főzni. És akkor barátokat tud hívni. És szépen esznek.

– És kávéznak.

– Otthon. Mert most nem lehet elmenni sehová.

– Meg eltakarni. Az én mamám az óriási rododentadron mögé dugja mindig a kupit, ha vendégek jönnek.

– Rododentadron? Akkor ez most fogkrém vagy dinoszaurusz?

– Virág. Hatalmas. És kerekes cserépben van.

– A te Clarissádnak nagyon szűk a zoknija.

– És kövér. Kövér a lába.

– Olyan, mintha az uszonya lenne.

– Ez egy hableány.

– Hableány a dzsungelben – mondja Finn.

– Ez jó. Hableány a dzsungelben – élénkül fel hirtelen Mary.

– Megírod ezt is? – kérdezi gyanakodva Finn, akinek már vannak tapasztalatai Mary történeteiről.

– Megírsz minket? – kérdezi Frici is.

– Hát, még ki kell gondolnom, hogy lehet otthon egy hableány a dzsungelben...

– Pedig ez egyszerű – legyint rá Liza. Tényleg Minimi, mert már mondja is: – Na, gyerekek, hogy kezdődik a mese? Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl volt egy – kicsit megakad, de aztán folytatja –, volt egy eltévedt hableány, aki rossz irányban úszott fel a folyón. Nagyon tetszett neki a hűvös víz, mert a tengerben már majdnem kifőtt a halak szeme... Most mi van, ez te mondtad a múltkor, Mary.

– Aztán találkozott Draaaakulával – teszi hozzá Frici.

– Aztán leült egy kőre a folyó partján, és az édesvízbe hullatta a sós könnyeit, mert messzire szakadt az otthonától – veszi át a szót Mary. – Pedig nagyon szerette a zöldes fényű, algaültetvénnyel körülvett palotáját, ahová minden reggel tengerszűrön érkezett a nap fénye, és estelente rózsaszín fénybe burkolta a növényeit, a látogatóba érkezett barátait. Egyszóval az otthonát.
A hableány azonban menthetetlenül eltévedt, és egy dzsungel kellős vízi közepén kötött ki.

– Én azt hiszem, az az Amazonas, a papám szerint ott nagy kígyók is élnek – vág közbe Olivér, akiről csak a szemüveg hiányzik, hogy kész professzor legyen.

– Aztán jöttek a majmok, és megsajnálták a hableányt – tette hozzá Finn, aki már unta a mesét, mert se dinókra, se szörnyecskékre nem volt benne lehetőség.

– Hogy olyan kicsi a lába. És lábujja sincsen. És útba igazították.

– Hogy néha sodródni kell az áramlattal. Néha pedig az árral szemben kell úszni, hogy legalább belül hazaérjen az ember... – töpreng Mary.

– Hú, ez uncsi. Menjünk játszani! – azzal elszaladnak.

Csak Frici ül tovább Mary mögött. Apró ökleivel dobol a hátán.

– Nézd, nem is unalmas a kép. Szerinted hazatalál a hableány? – fordul hozzá Mary.

– Persze. A majmok megmutatták neki az utat. Építünk valamit? Már megvan a történeted.

– Hát jó, mit építsünk?

– Otthont a majmoknak. Az is zöld. Sok benne a növény.

Frici és Mary festménye