"A keze megremeg az utca szélén, sokáig ott volt a Világvége, ami mostanra a Világutca kezdete és vége lett."
 |
| (c) Maul Ági |
Ablakmese
Feltépi az ablakot, és hirtelen mozdulattal kihajol, bele a fényszennyezett éjszakába. A nagyra nőtt eperszájúban tombolnak az indulatok, remegő keze hozzáér az ablakpárkányon viruló növényhez, a földbe mártja az ujjait. Mély levegőt vesz, előbb a földes kezére bámul, majd az apró göröngyökkel együtt az arcához emeli, tenyerébe helyezi az állát, és nagy levegőt véve kibámul az éjszakába.
Sokáig áll az ablakban a tenyerébe támasztott fejét szellőztetve, háta mögött a megszokott szoba, a pixelszemét épp lehunyó laptop, minden baj okozója, kissé hátrébb pár összeszögelt léc, helyre kis éjjeliszekrény. Az eperszájú az ablakban azonban már nem fölnőtt, a téridő kontinuumban átjáróként funkcionáló, kitárt nyílászáró és az ujjára tapadt föld lehetővé teszi az időutazást. Az asztalon nyitva maradt újságból a betűk szemrehányóan merednek a kissé görbe hátra, amit már nem foglalkoztat az idődilatáció/távolságkontrakció kérdése.
Az eperszájú ismét kisiskolás, kezében a Húsz év múlvával ballag az almafa felé, útközben végighúzza a kezét a növények levelén. „Csak nőjjetek!” – mondja nekik, néha meg-megáll, kihúz egy-egy gyomot, és a füves útra dobja, ott nőhet, ha akar. Végül pár, kissé földes répával felkapaszkodik az almafára, majd olvasni kezd. Csak az este hajtja be a házba, mert már szemüveggel sem látna, akkor sem, ha hordaná. Közben nagyapus megjárta a kertet, sőt apus is.
Hagymát és zöldséget vittek be a vacsorához, útközben végighúzták a kezüket a növények levelén. „Csak nőjjetek!” – mondják nekik, azok pedig nőnek is, meghálálva a gondoskodást, ahogy hosszan meg-megállva kihúzkodják a gyomot. Nagyapus zsörtölődve gyűjtögeti az eperszájú által a gyalogútra szórt, fonnyadt gizgazt, és a kert elejében lévő kupacra dobja.
Az eperszájú ismét kisiskolás, kezében a Húsz év múlvával ballag az almafa felé, útközben végighúzza a kezét a növények levelén. „Csak nőjjetek!” – mondja nekik, néha meg-megáll, kihúz egy-egy gyomot, és a füves útra dobja, ott nőhet, ha akar. Végül pár, kissé földes répával felkapaszkodik az almafára, majd olvasni kezd. Csak az este hajtja be a házba, mert már szemüveggel sem látna, akkor sem, ha hordaná. Közben nagyapus megjárta a kertet, sőt apus is.
Hagymát és zöldséget vittek be a vacsorához, útközben végighúzták a kezüket a növények levelén. „Csak nőjjetek!” – mondják nekik, azok pedig nőnek is, meghálálva a gondoskodást, ahogy hosszan meg-megállva kihúzkodják a gyomot. Nagyapus zsörtölődve gyűjtögeti az eperszájú által a gyalogútra szórt, fonnyadt gizgazt, és a kert elejében lévő kupacra dobja.
Turcsiorr, az eperszájú testvére az óvodáskorúak idegesítő fontoskodásával igyekszik nagyapus szobája felé, a vacsora után neki a mese az kérem, jár. Apus bekapcsolja a tévét, és hamarosan el is alszik rajta. Két munkahelyen dolgozik, és ott a kert is, mert a kert, az kell.
Nagyapus is mindig a kertbe járt – gondolja hirtelen a fölnőtt eperszájú, és könnyek szánkáznak a szája sarkához, mert ha mosolyog, akkor pont kényelmesen odavezet a könnyek útja. A kezét a cserépre teszi, hozzáér a földhöz, újra utazik a téren és időn át. Láthatatlan vonalat húz az ötödik emeleti társasházi lakástól a messziségbe, a kis utca közepére. A keze megremeg az utca szélén, sokáig ott volt a Világvége, ami mostanra a Világutca kezdete és vége lett.
Gyerekként folyton kint sertepertélt a műhelyek között, a diófa jobb oldalán, ha a kert felé nézett az ember, ott volt az asztalosműhely, nagyapus birodalma. Az eperszájú hamar megtanulta a szerszámok nevét és használatát, nagyapus azt tartotta: „jobb, ha tudja a gyerek, mihez hogyan kell nyúlni, akkor nem csinál bajt, ha kislány, hát kislány, noésaztán!”
A diófa bal oldalán, direkt a kapuval szemben van apus műhelye, a lakatosműhely. A faliszekrények szigorúan zárva voltak a kíváncsi gyerekkezek elöl, de azért az eperszájú sosem ijedt meg a különféle fogóktól és csavarhúzók tömkelegétől sem. Tévedhetetlenül megtalálta az anyus által csak „kuplerájnak” titulált fémrengetegben az apus által „add ide a... kínai halandzsa” -nak nevezett eszközt, kivéve a szelektív hallás különleges eseteit.
A fölnőtt eperszájú arca az ablakban annyira ázott lett, mintha kint zuhogott volna az eső, noha egy fölhő sem volt az égen. Kiballag a konyhába, és rámosolyog a mosogatóra, amit apus és Zsóóóci szereltek össze a költözéskor, meg a csaptelepre, amit aztán ő cserélt ki biztos kézzel, noha előtte sose csinált ilyet. Főzni is így tanult meg, apus az egyik nyáron azt mondta, mostantól az ő dolga, kifizeti neki, amit keresne máshol. Az eperszájú persze félt, de rájött, hogy mamus meg nagyapus ott figyel benne, különben is, ha a műhelyben elboldogul, a konyha csak nem lehet olyan ördöngősség. A kertet meg tudta magától is, azóta élt benne, mióta kilátszik a földből.
A fölnőtt eperszájú a földes ablakkeretre bámul, Matula bácsi jut eszébe, ahogy kijavítja Tutajost, amikor a táblára azt mondja, koszos, „nem koszos, hanem földes” – gondolja most az eperszájú, és elmaszatolja az ujjlenyomatát az ablakkereten, amit akkor hagyott ott, amikor a pohár borral visszatámaszkodott az ablakba.
Ciki mama, a szomszéd néni ötlött fel előtte, aki mindig a kertbe sétált ki, mikor megjöttek, mert tudta, hogy az eperszájú első útja úgyis odavezet. A szomszéd diófa is az enyészeté lett a papírhéjú dióval, amitől a gyerek eperszájúnak folyton barna volt ősszel az ujja. Először az otthoni diófa múlt el, hintástól, majd Ciki mama diófája a konyha előtti padostól, amin az eperszájú még akkor is lógázta a lábát, a mellkasához húzva a térdét, amikor már földig ért a lába.
A fölnőtt eperszájú végül megbillenti az egeret, és a laptop életre kel. Újból megnézi az üzenetet, rágcsálni kezdi a földes ujját, aztán három rövid tőmondatban megírja a véleményét. Közben hallja a saját hangján a mondatait, amik azonban apus hangján kezdenek el beszélni. Ő is ilyen lett idővel, kimennek babrálni a kertbe, aztán megállnak és megmondják, mit gondolnak. Úgy, hogy a mondat végén pont van.
A fölnőtt eperszájú bámulja a pontot, de a gyerek örömével mosolyodik el. Kikönyököl újra az ablakba, a keze lágyan hozzáér a cserépnyi földhöz, az ügyesen összeszegelt éjjeliszekrény lécein fekvő IPM akár apusé is lehetne, amikor az eperszájú kicsi volt, és néha elmondta apushangon a tudományt, már akkor is az IPM-et olvasták. Jó lett volna, ha a Piedone-Bujtor-apussal, mert a kicsi eperszájú mélyen meg volt róla győződve, hogy titokban apus játsza Piedonét, most is megbeszélhetnék az idődilatáció/távolságkontrakció kérdését, de majd rájön magától is, aztán hazamegy, és majd ő elmagyarázza apusnak, miközben a kezét finoman végighúzza a növények levelén jobb oldalt, apus meg bal oldalt, és halkan gondolják, hogy a másik meg ne hallja: „Csak nőjjetek!"
Nagyapus is mindig a kertbe járt – gondolja hirtelen a fölnőtt eperszájú, és könnyek szánkáznak a szája sarkához, mert ha mosolyog, akkor pont kényelmesen odavezet a könnyek útja. A kezét a cserépre teszi, hozzáér a földhöz, újra utazik a téren és időn át. Láthatatlan vonalat húz az ötödik emeleti társasházi lakástól a messziségbe, a kis utca közepére. A keze megremeg az utca szélén, sokáig ott volt a Világvége, ami mostanra a Világutca kezdete és vége lett.
Gyerekként folyton kint sertepertélt a műhelyek között, a diófa jobb oldalán, ha a kert felé nézett az ember, ott volt az asztalosműhely, nagyapus birodalma. Az eperszájú hamar megtanulta a szerszámok nevét és használatát, nagyapus azt tartotta: „jobb, ha tudja a gyerek, mihez hogyan kell nyúlni, akkor nem csinál bajt, ha kislány, hát kislány, noésaztán!”
A diófa bal oldalán, direkt a kapuval szemben van apus műhelye, a lakatosműhely. A faliszekrények szigorúan zárva voltak a kíváncsi gyerekkezek elöl, de azért az eperszájú sosem ijedt meg a különféle fogóktól és csavarhúzók tömkelegétől sem. Tévedhetetlenül megtalálta az anyus által csak „kuplerájnak” titulált fémrengetegben az apus által „add ide a... kínai halandzsa” -nak nevezett eszközt, kivéve a szelektív hallás különleges eseteit.
A fölnőtt eperszájú arca az ablakban annyira ázott lett, mintha kint zuhogott volna az eső, noha egy fölhő sem volt az égen. Kiballag a konyhába, és rámosolyog a mosogatóra, amit apus és Zsóóóci szereltek össze a költözéskor, meg a csaptelepre, amit aztán ő cserélt ki biztos kézzel, noha előtte sose csinált ilyet. Főzni is így tanult meg, apus az egyik nyáron azt mondta, mostantól az ő dolga, kifizeti neki, amit keresne máshol. Az eperszájú persze félt, de rájött, hogy mamus meg nagyapus ott figyel benne, különben is, ha a műhelyben elboldogul, a konyha csak nem lehet olyan ördöngősség. A kertet meg tudta magától is, azóta élt benne, mióta kilátszik a földből.
A fölnőtt eperszájú a földes ablakkeretre bámul, Matula bácsi jut eszébe, ahogy kijavítja Tutajost, amikor a táblára azt mondja, koszos, „nem koszos, hanem földes” – gondolja most az eperszájú, és elmaszatolja az ujjlenyomatát az ablakkereten, amit akkor hagyott ott, amikor a pohár borral visszatámaszkodott az ablakba.
Ciki mama, a szomszéd néni ötlött fel előtte, aki mindig a kertbe sétált ki, mikor megjöttek, mert tudta, hogy az eperszájú első útja úgyis odavezet. A szomszéd diófa is az enyészeté lett a papírhéjú dióval, amitől a gyerek eperszájúnak folyton barna volt ősszel az ujja. Először az otthoni diófa múlt el, hintástól, majd Ciki mama diófája a konyha előtti padostól, amin az eperszájú még akkor is lógázta a lábát, a mellkasához húzva a térdét, amikor már földig ért a lába.
A fölnőtt eperszájú végül megbillenti az egeret, és a laptop életre kel. Újból megnézi az üzenetet, rágcsálni kezdi a földes ujját, aztán három rövid tőmondatban megírja a véleményét. Közben hallja a saját hangján a mondatait, amik azonban apus hangján kezdenek el beszélni. Ő is ilyen lett idővel, kimennek babrálni a kertbe, aztán megállnak és megmondják, mit gondolnak. Úgy, hogy a mondat végén pont van.
A fölnőtt eperszájú bámulja a pontot, de a gyerek örömével mosolyodik el. Kikönyököl újra az ablakba, a keze lágyan hozzáér a cserépnyi földhöz, az ügyesen összeszegelt éjjeliszekrény lécein fekvő IPM akár apusé is lehetne, amikor az eperszájú kicsi volt, és néha elmondta apushangon a tudományt, már akkor is az IPM-et olvasták. Jó lett volna, ha a Piedone-Bujtor-apussal, mert a kicsi eperszájú mélyen meg volt róla győződve, hogy titokban apus játsza Piedonét, most is megbeszélhetnék az idődilatáció/távolságkontrakció kérdését, de majd rájön magától is, aztán hazamegy, és majd ő elmagyarázza apusnak, miközben a kezét finoman végighúzza a növények levelén jobb oldalt, apus meg bal oldalt, és halkan gondolják, hogy a másik meg ne hallja: „Csak nőjjetek!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése