Módra Ildikó: A csiga házikója - Szalma Edit

 

(c) Szalma Edit

A csiga házikója

Csak egy pillanatra nem néztem oda, és volt-nincs házam... – hüppögte Kicsicsé.

Csigamértékkel számolva talán tényleg nem volt több egy pillanatnál, de többek szerint Kicsicsé legalább két órát szunyókált a hűvös lyukban, ahová – házát hátrahagyva – bemenekült a hőség elől. Mentségére szólva, olyan meleg volt, hogy a kucsmagombáról folyt a verejték, a vöröshangya arcát pedig még a megszokottnál is pirosabbra festette a kánikula. Kicsicsé össze volt törve. A háza szerencsére nem, leginkább azért, mert egyszerűen eltűnt. Háza nélkül Kicsicsé meztelennek érezte magát, és kétségbeesve gondolt arra, mi lesz vele a világban biztonságos burka nélkül. Hova húzódik be az eső elől? Mi védi meg este, amikor a sötétben minden óriási lesz és fenyegető? Hogy kerüljön a többi csiga szeme elé így, pőrén, a háza nélkül?

– Szarvashiba... – csikorogta a szarvasbogár, Kicsicsét kárhoztatva a történtekért.
– Jobban is vigyázhattál volna rá! – pattogott a szöcske.
– Elhúznám a nótáját a tolvajnak – kontrázott a tücsök, ennél jobb ötlete azonban nem támadt.
– A fejed még megvan? – szúrt oda Kicsicsének az undok szúnyog.
– Imádkozom érted – susogta a sáska.
– Ne lássam többé a napvilágot, ha nem találom meg! – fogadkozott a vakond.
– Hómlessz lesszel...  – sziszegte gúnyosan a sikló.

Nagyon úgy tűnt, Kicsicsé nem igazán számíthat a többiekre, s ez még jobban elkeserítette. Azt sem tudta, merre induljon, hol kezdje a keresést, abba meg bele sem mert gondolni, hogy a saját tempójában mindez meddig fog tartani. 

– Hát itt meg mi történt? – rebbent a gyűlésnek árnyat adó lapulevél szélére a pillangó, azok pedig egymás szavába vágva, hosszasan magyarázták, hogy a csigának – micsoda tragédia/felelőtlenség/bűntény – eltűnt a háza. 

– Szííívás – zárta le a zűrzavaros beszámolót a sikló. 

A pillangó párszor összecsapta tetovált szárnyait, csak úgy porzott, látszott rajta, erősen töri a fejét, majd csak ennyit mondott Kicsicsének: „Gyere velem!” A pillangó nem volt sem kedves, sem bájos – a szárnya viszont nagyon dizájnos –, kicsit tartottak tőle, mert mindig kimondta, amit gondolt, de tisztelték is egyben, mert amit kimondott, abban elég sok igazság volt. 

Csigamértékkel mérve egy kisebb világkörüli út után elérkeztek oda, ahol az erdő és a falu összeér, pontosabban az erdő – és egyúttal a falu – szélén álló házhoz, amelynek kertje telis-tele volt színesre festett erdei manókkal, gombákkal, virágokkal – és csigákkal... Hű – mondta Kicsicsé, de ennél többre nem futotta, annyira elfáradt. – Lécci... – mondta a pillangó a harangvirágnak, aki erre bólintott párat – és az ajtó kitárult. 

Az erdő sem egy fekete-fehér film, de a tágas szobában annyi szín volt, hogy Kicsicsé beleszédült. Festékek, ceruzák, rongyok, teljesen kész és félig sem befejezett szobrok, harsogó színű képekkel telezsúfolt vázlatfüzetek, plecsnik, pacák, foltok – a szivárvány minden színében. Vagy még annál is többen. A színkavalkádban Kicsicsé csak akkor vette észre a Lányt, amikor az megmozdult, akkor viszont annyira megrémült tőle, hogy azonnal bemenekült házába – vagyis bemenekült volna, ha az a hátán lett volna. De otthontalan volt – és erről egy űdítő másodpercig Kicsicsé el is feledkezett, de amikor eszébe jutott, mi történt, a festékfoltos padlóig konyultak a szarvai.

– Ennek itt elveszett a háza – mutatott a csigára a pillangó, és hogy nyomatékosítsa a szavait, összecsapta a szárnyait – de csak egyszer és nagyon lassan. Rémisztő volt. Kicsicsé azt hitte, a Lány menten kiszalad a házból, és meg sem áll egy újabb  világkörüli út végéig, mert a rémülettől sokkal nagyobbra nyíltak a szemei, mint amekkora az arcán tanyázó türkizkék festékfolt volt. 

– Kész, halálra rémült, nekem meg végem, nincs házam, soha többé nincs otthonom – gondolta a csiga. A Lány el is iramodott, de Kicsicsé elképzeléseivel szemben nem kifele, hanem a másik szobába futott, ahonnan egy – szintén nagyon színes – dobozzal tért vissza.

– Tudod – kezdte pironkodva – megirigyeltem a kubai rokonaidat. Azt olvastam valahol, hogy az ottani csigák a sárgától a rózsaszínen át a téglavörösig, sőt: egészen a feketéig számtalan színváltozatban előfordulnak. Azt is írták:„A házukat bámulva az embernek olyan érzése támad, mintha egy sehová nem vezető csigalépcsőt bámulna...” Azt hittem, szebbet tudok festeni, mint a természet... – suttogta, és felnyitotta a doboz fedelét.

Gondosan papírkapszlikba helyezve vagy harminc színpompás csigaház feküdt a ládikában, olyan szépek, hogy Kicsicsé még annyit sem tudott mondani a csodálkozástól, hogy hű.

 – Arra kértem a gyerekeket, ha elhagyott csigaházat találnak az erdőben, hozzák el nekem. Attól tartok, a tiéd is itt van ezek között, de sajnos nem tudom megmondani, melyik lehet az... – magyarázta szégyenkezve. – De bármelyiket kiválaszthatod, a tiéd! – ajánlotta fel.

A pillangó számára idegtépő félóra következett. Kicsicsé legalább tízszer választotta ki a régi-új házát, és legalább ugyanennyiszer vonta vissza a szavait – egyszerűen nem tudott dönteni. 

– Válassz te! – mondta a pillangónak, aki örömmel tett eleget kérésének, csak, hogy indulhassanak már. Az ajtóban a Lány vagy százszor bocsánatot kért, és megígérte, soha többet nem ad megbízást csigaházak elrablására.

– Erre most már nagyon vigyázz! – kiáltotta a csigának a pillangó a magasból, amikor maguk mögött hagyták a nagyon színes házat és festékfoltos, megszeppent lakóját. – Úgy lesz! – fogadkozott Kicsicsé, és – csigamértékkel mérve – úgy elszáguldott az erdő felé gyönyörűséges új házikójával, hogy egy gerle hanyatt esett a kacagástól.