"Ők szerették is nagyon a sápadt, szakállas tanárt, aki évekig az alsósok ügyeletes Mikulása volt az iskolai ünnepségeken, a vezetőségnek azonban nem tetszettek Miklós szabadelvű oktatási módszerei, és lázadó természete miatt eltanácsolták."
 |
| (c) Igor Lazin |
Lomhán állt meg az autóbusz egy december eleji napon a régi, téglából épült iskola előtt. Néhányan leszálltak a járműről, köztük egy meghatározhatatlan korú, nagy szakállú férfi a kutyájával. Ez a művelet mindig nehezen ment neki, de a vadul kapaszkodó-szökdécselő gyerekek most a szokottnál is jobban akadályozták a lekászálódásban. A megviselt bevásárlószatyor majdnem elszakadt a kezében. Úgy hordozta magával, mint csiga a házát – abban volt minden értéke. Ahogy szilárd talajt érzett a lába alatt, levette a szájkosarat a kutyájáról, és megvakarta a füle tövét.
– Jól van, Krampusz. Mindjárt hazamegyünk – mondta neki.
Arcát beletartotta a szelíden derengő napsütésbe, érdeklődés nélkül figyelve a közelében állókat. Az egyik kölyök lusta volt hozzá, hogy a busz után fusson. Inkább megvárta a következőt. Ugyanolyan bambán nézelődött a megállóban, mint a szakállas bácsi.
Ahogy rátévedt a tekintete, bozontos, ősz szakálláról eszébe jutott, hogy másnap hajnalban jön a Mikulás. Az ablakpárkányról omladoznak majd le az édességhegyek, és az elmaradhatatlan fél méteres csokimikulás görcsbe rándult mosollyal várja, hogy beszakítsák ezüstpapírbőre alatt feszülő koponyáját.
Gyulácska végigmérte az öreget. Csapzott haja belelógott a ráncok barázdálta arcba. Szürke pufidzsekijén látszott, hogy nem a férfi mérete, és a bélés több helyen kikandikált az agyonhasznált ruhadarabból. Koszlott kordbársony nadrágján több helyütt nagy foltok díszelegtek, lábán pedig lyukas hótaposót viselt.
Megérkezett a következő busz. A fiú felpattant a járműre, és odakiáltotta a férfinak:
– Szürke Mikulás! Szüüürke Mikulááás!
Miklós – mert valóban így hívták a férfit – feldúltan állt az iskola növekvő árnyékában. Egyszeriben világossá vált számára, miért csillant föl az addig unatkozó fiú szeme. Jó ideje figyelte már, mert a saját kiskori énjét látta benne: éppen ilyen bamba egykedvűséggel élte le ő is fiatal éveit. Egyetlen szenvedélye a rajzolás volt. Már első elemiben se lehetett tanulásra fogni, bevette magát a leghátsó padba, és sajátos művészetének élt: a legkülönfélébb csodalényeket, mesebeli járműveket szerkesztgette, hajtogatta; serényen forgott kezében a ceruza, körző, kisolló. Mindegy, milyen óra volt, a végére mindig elkészült egy újabb remekmű.
Mivel képtelen volt beilleszkedni, egy idő után kicsapták a suliból, de a rajzolás végigkísérte az életét, a sors pedig úgy hozta, hogy felnőtt fejjel épp ebben az iskolában kapott rajztanári állást. Lelkesen vetette bele magát a tanításba, csakhogy kísérletező kedve nem hagyta nyugodni, és a hivatalos tananyag helyett mindig mást alkotott diákjaival. Ők szerették is nagyon a sápadt, szakállas tanárt, aki évekig az alsósok ügyeletes Mikulása volt az iskolai ünnepségeken, a vezetőségnek azonban nem tetszettek Miklós szabadelvű oktatási módszerei, és lázadó természete miatt eltanácsolták.
Utána még sokáig próbált új munkát találni, de semmi sem jött össze neki, a műveit pedig nem tudta eladni. Amikor már az albérletét se tudta fizetni, összeeszkábált magának egy bádogviskót egy eldugott sikátorban, az iskolától nem messze. Egyetlen társa Krampusz volt. Inkább a saját szájától vonta meg a falatot, csak hogy egyetlen társa vigasztalja vidám csaholásával.
Koromsötét lett, mire súlyos gondolatok közt megérkezett a fűtetlen kalyibába, levetette rossz hótaposóját, és rögtön álomba merült.
Krampusz másnap a környéken csatangolt. Hajnal hasadtával mindig felfedezőútra indult. Éjfekete bundája az évek során szinte teljesen megőszült, látszott rajta, hogy a légynek se tudna ártani.
Ezúttal a kertvárosban kötött ki. Vékony, nyafogó gyerekhang ütötte meg a fülét. Benézett a rózsaszín ház ablakán. A tegnapi bamba kölyök toporzékolt a csicsás csillagokkal és angyalkákkal kifestett ablak mögött.
– Ne már, anya! Mi az, hogy feleakkora csokimikit kaptam, mint tavaly?! – visította, azzal föltépte az ablakot (leverve a megszokott édességhegyeket), és kihajította az útra a csokoládéfigurát. A fagyos reggeli nap fénye megcsillant az ezüspapírján.
Krampusz odabicegett hozzá a zúzmarás fűbe, aztán – mintha csak a kölyke volna – a szájába vette, és hazaindult vele. Egyre kisebb utcákon át vezetett az útja, míg a fűtetlen, ügyetlenül összetákolt vityillóhoz nem érkezett. A hűséges jószág az egyik kihűlt hótaposóba ejtette a még mindig görcsösen vigyorgó csokimikulást, majd ugatni kezdett.
Miklós vacogva feltápászkodott kartonpapírból készült fekhelyéről. Mikor észrevette kutyája legújabb fogását, elmosolyodott.
– Köszönöm, Krampusz – mondta. – Igazán kedves tőled, hogy a Mikulásra is gondoltál. Na gyere, felezzünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése