Smelka Sándor: Szélhárfa

 

Illusztráció: Szüdi János

Kulcsszavak: bátor, hangszer, vihar (батыр, саз аспабы, дауыл)

A pusztában épült városról azt mesélték, hogy nagy volt és dicsőséges. Erős falak védték széles utcáit, palotáit, díszkertjeit és fellegvárait. A piacain minden kincs fellelhető volt, amit a pusztából érkező zajos karavánok hoztak a távoli országokból: arany, drágakő, egzotikus gyümölcsök, könnyű selymek, éles kardok, csillogó ékszerek, meg még egy rakás olcsó kacat, limlom is, amit az emberek nem is igazán tudtak mire használni
Szóval, nagyon pöpec hely volt ez a város, ÁM (mert minden mesében van egy nagy „ám”) azt is mesélték, hogy ott sose fújt a szél, de még egy szellőcske se járt arra. A nagyon öreg emberek azt mondták, nekik még a nagyszüleik mesélték, milyen is volt az a szél, ahogy a nők hajával, hosszú szoknyájával játszadozott, ahogy lengtek a faágak, nyikorogtak a szélkakasok a tornyok tetején. És a legfontosabb: akkor még meg-megszólalt a város legmagasabb tornyában lógó szélhárfa. Egykor ez a szélhárfa volt a város ékessége és híressége. Állítólag olyan csengőn-bongón zenélt, hogy messzi országokból is érkeztek vándorok, hogy hallhassák a hangját. Mesénk idején azonban már több mint száz éve néma volt – szél híján.

Így álltak a dolgok a városban (főleg a szél állt). Nem mozdult a szélkakas, nem lengtek a fák ágai, nem lobogtak a selyemsálak a piacokon, a lobogók a falak ormain, a nők haját és szoknyáját pedig nem piszkálta semmi. De a város legnagyobb bánata az volt, hogy a legmagasabb toronyban lógó híres szélhárfa már egy évszázada nem szólalt meg.
Hanem aztán (mert minden mesében van egy „hanem aztán”) az történt, hogy egyik újholdkor nagyot lélegzett a puszta, és olyan nagy szél kerekedett, amilyet még nem látott senki azelőtt. (Még az öregek se!) Mintha a szél be akarta volna pótolni az elmúlt éveket, melyek alatt elmulasztotta lengetni a hintákat, lobogtatni a lobogókat, himbálni a fák ágait, fújni a lovak sörényét. Olyan szélvihar csapott le a városra, hogy nem csak a fák ágai mozogtak, hanem maguk a fák is elrepültek messzire, némely háztetővel együtt. A szélkakasok teljesen megszédültek a sok forgástól, és az egész várost beterítette a homok.
Az emberek a pincékbe menekültek a vihar elől, valahogy már egyikük se volt kíváncsi a szélre. Ha ilyen a szél, kösz, megvannak nélküle is. Ám voltak bátor emberek, akik az utcákon maradtak, akik segítettek a bajbajutottakon, és mentették, ami menthető volt. Ők voltak azok, akik a vihar zsivaja ellenére – száz év óta először – meghallhatták a híres szélhárfa csodálatos zenéjét. Ez volt a jutalmuk.
A mesénk pedig úgy végződik, hogy ezek a bátor emberek néhány nap alatt meg is unták a csengés-bongást, sőt – ezt még kimondani és szörnyű –, néha kifejezetten idegesítette őket a szélhárfa hangja. Ám amikor véget ért a vihar – mert egyszer minden viharnak vége lesz –, és a szélkakasok végre megnyugodhattak, a fák is viszonylag egy helyben maradtak, a háztetőkről és az apróbb háziállatokról nem is beszélve, akkor ebből az egész ijedelemből csak a szép emlékek maradtak meg az emberekben: az, ahogy a nehéz napokban a szélhárfa bátorítóan zenélt felettük, a város legmagasabb tornyában.

Szerkesztette: Kertész Edina

Miklya Zsolt: Szél (жел)

Aisulu Almasbayeva: Szél (жел)