"– De akkor hol lesz neked az otthon?
– Itt.
– Miért csinálod ezt?"
 |
| (c) Demény Andrea |
Bibó házat épít
Bibó, a vándor megmászott minden hegyet, bejárt minden pusztát, felfedezett minden barlangot, és átúszta az óceánokat. Évtizedek vándorlása után válla megfáradt a tarisznyája alatt, térdei beleremegtek a járásba, így Bibó úgy döntött, itt az ideje otthont keresni. De mit is jelent az otthon egy vándornak? Otthont lelt már a sivatag forró ölében, a hegyormok magaslataiban, beduin családok meleg sátraiban.
Évtizedek fáradságos vándorlásai után megtalálta azt a pusztát, ahol úgy döntött, házat fog építeni, s benne egy életre félreteszi tarisznyáját.
A közeli falu egy gyermeke kíváncsian figyelte egy fa tövéből, ahogy Bibó felmérte a területet. Jobb lábának sarkát bal lábának hegyéhez helyezte, és figyelmesen méricskélt, majd sarkonként lerakott egy követ, és fordult.
– Mit csinálsz? – kérdezte halkan a gyermek. Bibó felkapta fejét, tekintetével megkereste a hang irányát.
– Házat – felelt.
– Milyen házat? – érdeklődött a vékonyka hang.
– Meleget – felelt Bibó színtelenül, miközben szemét nem vette le cipője orráról.
– Ez lesz a te otthonod? – kérdezte a gyermek.
Ezen Bibó elgondolkodott.
– Igen – mondta magabiztosan pár másodperc gondolkodás után.
– Miért itt lesz az otthonod? Miért nem, mondjuk… – a gyermek kidugta a nyelvét töprengésében, és felmérte a területet – ott?
Azzal egy közeli virágos területre mutatott egy kis patak mellett.
– Mert itt erős és egyenletes a föld. Ott meg puha, és egyenetlen… Amúgy is, az már a nyulak otthona, nem az enyém.
A gyermek elgondolkodott, vakargatta a fejét.
– Anyukám azt mondja, hogy az otthon ott van, ahol a családod. Neked van családod?
– Nincs.
– De akkor hol lesz neked az otthon?
– Itt.
– Miért csinálod ezt? – a gyermek Bibó lábaira nézett, amivel még mindig méricskélte a négyzetmétereket.
– Hogy tökéletes legyen a méret.
– Miért?
– Mert a falak lesznek itt, és azokat nem lehet mozgatni, ha már állnak.
– Miért nem csinálod gurulósra akkor a falakat?
– Mert az bolondság, olyat nem lehet.
– Ha nekem lenne saját házam – lépett közelebb a gyermek, kezeit a háta mögött összekulcsolta, mint aki beszédet tart – biztosan lennének kerekei, és akkor bárhova eltolhatnám. És nem lenne neki teteje.
– Miért nem?
– Hogy lássam a csillagokat – a gyermek felkapta a fejét – jaj, mennem kell, harangoznak. Ma lecsó lesz otthon, és utána kapok egy csokit fogmosás előtt – mondta, majd elfutott.
Hetek teltek el, és Bibó nyugalomban építette meg házának falait. Már a tető is majdnem elkészült, mire megjelent a gyermek megint, ugyanannak a fának a tövében.
– Szia! – kiáltott fel a tetőre, ahol Bibó rakta le a téglákat – Mit csinálsz?
– Tetőt építek – jelentette ki zavartalanul.
– Bemehetek?
– Menj – rántotta meg a vállát, majd lekiabált – Óvatosan, nehogy rád essen a cserép!
A gyermek bement, és körbenézett. Nagy, üres tér ásítozott körülötte, tátongó üvegtelen ablakok vették körül.
– Ez lesz a házad?
– Igen – sóhajtott Bibó.
– És… te ebben leszel otthon? – bámészkodott körbe.
– Igen.
– Itt lesz a családod?
– Mondtam már, nekem nincs családom.
– Hogyan lesz ez az otthonod, ha nincs benne a családod? – nézett fel a gyermek nagy barna szemeivel.
Bibó sóhajtott, majd lemászott a tetőről, és bement a házba. Leült a gyermekkel szembe a földre, és sóhajtott egy nagyot.
– Tudod, hogy mi a különbség az otthon és a ház között? – kérdezte halkan.
– Igen – hogy az egyikben ott a család, a másikban nincs.
Bibó fogott egy darab szenet, és rajzolt egy házat a téglafalra.
– Ez itt egy ház. Egy háznak van négy fala – rámutatott a párhuzamos vonalakra – Egy teteje – végighúzta ujját a tetőn – és egy alja. Egy házban van meleg, és van víz. Ez itt egy ház. Érted?
– Értem – bólintott a gyermek magabiztosan.
– Nem eshet be eső, nem fújhat be szél, nem dönti le vihar. A ház az biztonság.
A gyermek csüngött Bibó minden szaván.
– Most csukd be a szemed. Azt mondtad, hogy a te otthonodnak nem lesz teteje, hogy lásd a csillagodat. Még mi lesz az otthonodban?
– Gurulni fog, hogy bárhova el tudjam vinni magammal.
– Folytasd!
– Át fog rajta folyni egy patak, benne színes halak lubickolnak, és lesz az oldalán egy létra, amin ha felmászok, elérem a mellette növő fügefa legmagasabb ágait. Lesz benne egy hinta, ami a patak felett lóg, hogy mikor hintázok, leérjen a lábam a langyos vízbe. Lesz benne egy virágoskert, amiben tündérek is lesznek! És lesz egy lovam, hisz az fogja húzni maga mögött a házamat, ha el szeretnék menni!
– Nekem az otthonom egy nagy kert – vette át a szót Bibó –, benne vízeséssel, és vadmacskák is vannak a kertben, akik nem harapnak. Gyermekek játszanak mindenhol, és mindig langyos az idő, és mindenki örömmel lát engem. A lépcsők smaragdból vannak, a kutak rózsakvarcból, és nincsenek szobák, csak tágas, színes terek, amiket nem határol fal. – Bibó megállt a beszédben, és belenézett a nagy barna szempárba – Az otthon a fejedben van. Az otthont nem lehet négy fal közé korlátozni, sem egy földrészre, de még egy bolygóra sem. Az otthon mindig a fejedben van, és mindenkinek más.
– Nekem eddig nem volt házam, csak otthonom. Ez a négy fal, amit építettem, az otthonom háza lesz.
– Ez azt jelenti, hogy nem fog gurulni a házam?
Bibó elmosolyodott.
– Mire nagy leszel, lehet, hogy fog tudni gurulni a házad. Addig is, ha gondolod, tudok neked csinálni egy hintát arra a fára, amit annyira szeretsz.
– És alá egy folyót? – csillogtak a gyermek szemei.
– Ültetek alá virágokat, és szórok oda makkot, hogy a nyuszik és mókusok alattad kergetőzzenek, az is jó?
– Jó lesz.
Pár hét múlva a gyermek megint visszatért. Ott, a fa mellett, ahol először látta Bibót dolgozni a fűben, egy kis házikó állt. Volt neki teteje, ablaka, és ajtaja. A fa ágáról himbálózott egy hinta. A hinta alatt mókusok gyűjtötték a magokat. Bibó a patak mellett ült egy fa széken, kalappal a fején, a tarisznyája mellette feküdt a földön.
– Tetszik? – kérdezte, még mindig a patak vizét figyelve.
– Olyan, mint egy ház. De ez – nézett a gyermek is a patakba, majd leült mellé a földre, a tarisznyából kivett egy zsemlét, és lábait belógatta a hideg vízbe – ez olyan, mint egy otthon.
Évtizedek fáradságos vándorlásai után megtalálta azt a pusztát, ahol úgy döntött, házat fog építeni, s benne egy életre félreteszi tarisznyáját.
A közeli falu egy gyermeke kíváncsian figyelte egy fa tövéből, ahogy Bibó felmérte a területet. Jobb lábának sarkát bal lábának hegyéhez helyezte, és figyelmesen méricskélt, majd sarkonként lerakott egy követ, és fordult.
– Mit csinálsz? – kérdezte halkan a gyermek. Bibó felkapta fejét, tekintetével megkereste a hang irányát.
– Házat – felelt.
– Milyen házat? – érdeklődött a vékonyka hang.
– Meleget – felelt Bibó színtelenül, miközben szemét nem vette le cipője orráról.
– Ez lesz a te otthonod? – kérdezte a gyermek.
Ezen Bibó elgondolkodott.
– Igen – mondta magabiztosan pár másodperc gondolkodás után.
– Miért itt lesz az otthonod? Miért nem, mondjuk… – a gyermek kidugta a nyelvét töprengésében, és felmérte a területet – ott?
Azzal egy közeli virágos területre mutatott egy kis patak mellett.
– Mert itt erős és egyenletes a föld. Ott meg puha, és egyenetlen… Amúgy is, az már a nyulak otthona, nem az enyém.
A gyermek elgondolkodott, vakargatta a fejét.
– Anyukám azt mondja, hogy az otthon ott van, ahol a családod. Neked van családod?
– Nincs.
– De akkor hol lesz neked az otthon?
– Itt.
– Miért csinálod ezt? – a gyermek Bibó lábaira nézett, amivel még mindig méricskélte a négyzetmétereket.
– Hogy tökéletes legyen a méret.
– Miért?
– Mert a falak lesznek itt, és azokat nem lehet mozgatni, ha már állnak.
– Miért nem csinálod gurulósra akkor a falakat?
– Mert az bolondság, olyat nem lehet.
– Ha nekem lenne saját házam – lépett közelebb a gyermek, kezeit a háta mögött összekulcsolta, mint aki beszédet tart – biztosan lennének kerekei, és akkor bárhova eltolhatnám. És nem lenne neki teteje.
– Miért nem?
– Hogy lássam a csillagokat – a gyermek felkapta a fejét – jaj, mennem kell, harangoznak. Ma lecsó lesz otthon, és utána kapok egy csokit fogmosás előtt – mondta, majd elfutott.
Hetek teltek el, és Bibó nyugalomban építette meg házának falait. Már a tető is majdnem elkészült, mire megjelent a gyermek megint, ugyanannak a fának a tövében.
– Szia! – kiáltott fel a tetőre, ahol Bibó rakta le a téglákat – Mit csinálsz?
– Tetőt építek – jelentette ki zavartalanul.
– Bemehetek?
– Menj – rántotta meg a vállát, majd lekiabált – Óvatosan, nehogy rád essen a cserép!
A gyermek bement, és körbenézett. Nagy, üres tér ásítozott körülötte, tátongó üvegtelen ablakok vették körül.
– Ez lesz a házad?
– Igen – sóhajtott Bibó.
– És… te ebben leszel otthon? – bámészkodott körbe.
– Igen.
– Itt lesz a családod?
– Mondtam már, nekem nincs családom.
– Hogyan lesz ez az otthonod, ha nincs benne a családod? – nézett fel a gyermek nagy barna szemeivel.
Bibó sóhajtott, majd lemászott a tetőről, és bement a házba. Leült a gyermekkel szembe a földre, és sóhajtott egy nagyot.
– Tudod, hogy mi a különbség az otthon és a ház között? – kérdezte halkan.
– Igen – hogy az egyikben ott a család, a másikban nincs.
Bibó fogott egy darab szenet, és rajzolt egy házat a téglafalra.
– Ez itt egy ház. Egy háznak van négy fala – rámutatott a párhuzamos vonalakra – Egy teteje – végighúzta ujját a tetőn – és egy alja. Egy házban van meleg, és van víz. Ez itt egy ház. Érted?
– Értem – bólintott a gyermek magabiztosan.
– Nem eshet be eső, nem fújhat be szél, nem dönti le vihar. A ház az biztonság.
A gyermek csüngött Bibó minden szaván.
– Most csukd be a szemed. Azt mondtad, hogy a te otthonodnak nem lesz teteje, hogy lásd a csillagodat. Még mi lesz az otthonodban?
– Gurulni fog, hogy bárhova el tudjam vinni magammal.
– Folytasd!
– Át fog rajta folyni egy patak, benne színes halak lubickolnak, és lesz az oldalán egy létra, amin ha felmászok, elérem a mellette növő fügefa legmagasabb ágait. Lesz benne egy hinta, ami a patak felett lóg, hogy mikor hintázok, leérjen a lábam a langyos vízbe. Lesz benne egy virágoskert, amiben tündérek is lesznek! És lesz egy lovam, hisz az fogja húzni maga mögött a házamat, ha el szeretnék menni!
– Nekem az otthonom egy nagy kert – vette át a szót Bibó –, benne vízeséssel, és vadmacskák is vannak a kertben, akik nem harapnak. Gyermekek játszanak mindenhol, és mindig langyos az idő, és mindenki örömmel lát engem. A lépcsők smaragdból vannak, a kutak rózsakvarcból, és nincsenek szobák, csak tágas, színes terek, amiket nem határol fal. – Bibó megállt a beszédben, és belenézett a nagy barna szempárba – Az otthon a fejedben van. Az otthont nem lehet négy fal közé korlátozni, sem egy földrészre, de még egy bolygóra sem. Az otthon mindig a fejedben van, és mindenkinek más.
– Nekem eddig nem volt házam, csak otthonom. Ez a négy fal, amit építettem, az otthonom háza lesz.
– Ez azt jelenti, hogy nem fog gurulni a házam?
Bibó elmosolyodott.
– Mire nagy leszel, lehet, hogy fog tudni gurulni a házad. Addig is, ha gondolod, tudok neked csinálni egy hintát arra a fára, amit annyira szeretsz.
– És alá egy folyót? – csillogtak a gyermek szemei.
– Ültetek alá virágokat, és szórok oda makkot, hogy a nyuszik és mókusok alattad kergetőzzenek, az is jó?
– Jó lesz.
Pár hét múlva a gyermek megint visszatért. Ott, a fa mellett, ahol először látta Bibót dolgozni a fűben, egy kis házikó állt. Volt neki teteje, ablaka, és ajtaja. A fa ágáról himbálózott egy hinta. A hinta alatt mókusok gyűjtötték a magokat. Bibó a patak mellett ült egy fa széken, kalappal a fején, a tarisznyája mellette feküdt a földön.
– Tetszik? – kérdezte, még mindig a patak vizét figyelve.
– Olyan, mint egy ház. De ez – nézett a gyermek is a patakba, majd leült mellé a földre, a tarisznyából kivett egy zsemlét, és lábait belógatta a hideg vízbe – ez olyan, mint egy otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése