Wéber Anikó: Erdő a tó mélyén

Illusztráció: Bezerédi Zsófia

Kulcsszavak: arc, erdő, tó (бет, орман, көл)

Élt egyszer az erdő szélén, a patak partján egy fiatal lány. Reggelente korán kelt, bevetette fehérpaplanos ágyát, majd a kert végében csordogáló patakot követve kisétált a tópartra. Megmosta a kezét, megmosta az arcát, majd leült, és csak nézte, nézte a tó tükrét. A vízben megismétlődött a kinti világ. Az erdő, a fenyők, a zöld lombok a tóban még szebbnek tűntek, mint körülötte a parton. De a leggyönyörűbbnek az arcát látta. Míg a tóból nagy, csillogó szemek néztek rá vissza, addig az otthoni tükörben, az ablakokon, a patakban vagy a többiek tekintetében sápadt, komor arca volt. Ha elhagyta a partot, és visszament a faluba vagy az erdőbe, az emberek azt mondogatták, a lombok arról susogtak, a madarak azt csiripelték, hogy érte nem fog eljönni a királyfi fehér lovon. Senki sem viszi majd őt aranyos palotába. Ezért szeretett a lány inkább a tóparton ücsörögni. Hiszen a napsütötte hullámok más jövőt jósoltak neki. A víztükörben varázslatosnak látta magát.

– Ha a tóbeli arcom lenne a valóság, biztosan eljönne értem a királyfi – sóhajtotta a lány, és ahogy bámulta a tó vízét, egyre varázslatosabbnak, titokzatosabbnak látta benne az erdőt is. Egy reggel el is határozta, hogy beköltözik a tóba. Térdig gázolt a hűs habokba, majd beljebb merészkedett. Amikor már a nyakáig ért a víz, akkor nagy levegőt vett, és lebukott a mélybe. Először csupán fél percet bírt ki levegő nélkül, pár nap múlva azonban már kettőt is. Minden délelőtt és délután elmerült a vízben, és egyre hosszabb időt töltött a tó fenekén, miközben az erdőben beköszöntött az ősz. Arany, barna és piros kabátba öltöztek a fák, és koppantak a földön a gesztenyék, a mogyorók. A hideg szél megráncigálta az ágakat, és a levelek egytől egyig lehullottak. Minden csupasszá vált és várta a telet. A tó befagyott, így a lány már nem tudott a mélybe látogatni. A partra azonban továbbra is kijárt, és a jég tükrében figyelte, hogyan festi pirosra az arcát a hideg. Ábrándozva várta a tavaszt, és amikor eljött, a lány újra és újra lemerült a víz alá.
A tó fenekéről csodálta, ahogy odakint az erdőben kirügyeznek a fák, és fehér ruhát öltenek, mint az elsőbálozó lányok. Akkor már órákat töltött odalent anélkül, hogy fel kellett volna jönnie a felszínre. Mire megérkezett a nyár, és a forróság elérte az erdőt, a lány már a költözést tervezgette. Először csak pár ruhát vitt le magával. Majd a fésűjét és a kedvenc ékszeres ládikáját is. Napról napra több tárgyat dobott a vízbe: edényeket, csecsebecséket, bútorokat. Felépített magának egy új házat odalent. A tükreit is leköltöztette, és a víz alatt sokkal szebbnek látta bennük az arcát. Boldog volt. A tó lett az új otthona az erdő helyett. Itt élt egy vagy talán két évig is, amikor egy nap valóban eljött érte a királyfi. Beugrott a hullámok közé, és együtt úsztak, lubickoltak. A lány úgy érezte, végre teljesült az álma. Csak akkor rémült meg, amikor a királyfi arra kérte, menjen vele a palotába.
– Van abban a palotában tükör? – kérdezte elszoruló torokkal.
– A nagyszalonban és a bálteremben mindent tükrök borítanak – bólogatott lelkesen a királyfi.
– Jaj, nekem! – kiáltotta a lány.
– Ne aggódj! Szeretni fogod. A palota körül az erdő éppen olyan, mint itt. Nem lesz számodra idegen a vidék – nyugtatta őt a királyfi.
A lány azonban tovább aggodalmaskodott.– De ugye tó is van abban az erdőben?
– Az sajnos nincs – rázta a fejét a királyfi. – A parkot és az erdőt ugyan átszeli egy folyó, de tó nincs a környékünkön.
A lány megborzongott. Tudta, ha kilép a tóból, már nem lesz olyan szép az arca, mint a vízben. Vajon a királyfi nem fog kiszeretni belőle? A királyfi azonban megnyugtatta.
– Nincs semmi a világon, ami elválaszthatna tőled! – bizonygatta.
A lány pedig hitt neki. A királyfival tartott, aki elvitte mátkáját a távoli erdőbe, a tornyokkal díszített palotájába, és világraszóló lakodalmat rendezett. Jöttek a rokonok, a barátok, és hét nap, hét éjjel csak lakmároztak, táncoltak és vigadtak.
De amint véget értek az ünnepségek, a lány egyre búskomorabb lett. Minden reggel végig kellett sétálnia a tükrös folyosón, teáznia kellett a vendégeivel a tükrös szalonban, és bármerre nézett, saját magát látta. A sápadt, sovány arcát, szomorú szemét. Kicsit sem tetszett neki ez a kép. Hiányzott a régi, tó tükréből ismert arca. Úgy érezte, csak akkor volt igazán szép. Akkor lehetett igazán önmaga. Itt mintha álarcot viselt volna, és a tóban hagyta volna a valódi énjét.
Eleinte próbált erről megfeledkezni, hiszen a királyfi szerette. Szép szavakat sugdosott a fülébe arról, hogy gyönyörű. Csakhogy a lány mást olvasott ki a palota lakóinak és szolgálóinak tekintetéből. Mintha mindannyian azt kérdezték volna: hogyan vehette el ezt a csúnya arcú lányt a mi királyfink? Hová tette a szemét? Talán megbabonázták?
A lány lehorgasztotta a fejét. Már nem is nézett a tükrökbe. Sem a kutató, gyanakvó arcokba. Nem tudta elviselni többé a tekinteteket és a tükröket. Egy nap odaállt a királyfi elé, és megmondta neki: vissza akar költözni a tó mélyére. A királyfi búsult. Ment volna vele, de nem tehette. Neki a palotájában volt a helye, a tó mélyéről nem tudta volna irányítani az országát.
Mindent megígért, csakhogy a lány maradjon: leszedi az összes tükröt, elküldi az összes szolgálót és az udvarhölgyeket is. A lányt azonban nem lehetett visszatartani. A régi arcát akarta viszontlátni. A honvágya mindennél erősebb volt.
Könnyes szemmel búcsút vett hát a királyfitól, átkelt az erdőn, majd három hegyen és völgyön. Amikor visszatért a saját erdejébe, azonnal a tópartra sétált. Belegázolt nyakig a vízbe, majd lemerült a mélybe. Azóta is ott él lent. Nézegeti magát reggeltől estig. Figyeli a tó fenekéről az eget, az erdőt és az évszakok változását.

Szerkesztette: Németh Eszter

Duisebuy Nuraiym: tó (көл)

Assol Sas: Tükör (айна)